2011. június 29.

Tényleg hosszú még ez a hét... A mai napot talán elég lenne annyival jellemezni, hogy Emó arra jött haza, hogy ott bőgök Mimi mellett. Bár én csak vagy fél órája sírtam, de Mimi egész nap, szinte megállás nélkül. Nem fájdalmasan, hogy sajnálni lehessen, nem megátalkodottan, hogy haragudni lehessen rá, csak olyan „Elegem van belőled, Anya!” stílusban, amitől nekem is tökéletesen elegem lett mindenből. Egyszerűen kibírhatatlan a nap, ha semmi pozitív visszacsatolást nem kap az ember. És ha ez napról napra így megy, akkor pláne. Igazából azt sem mondanám, hogy hétvégén olyan kirobbanóan jó kedve volt, csak többnyire babakocsiban ült vagy autózott, amiket passzívan tudomásul vesz, de legalább nem bőg, de mégsem autóztathatom egész nap... Hihetetlen, hogy csak arra vágyom, hogy aludjon végre, ez már majdnem olyan, mint ha azt kívánnám, ne is lenne :( Már olyan sötét gondolataim vannak, hogy annak örül, ha nekem rossz, mert ha sírok, vagy Lica hisztizik, kicsit jobban érzi magát :( Vagy arra, hogy fogom Licát, és elmegyünk otthonról, ha úgysem jobb neki egy szemernyivel sem attól, hogy vele vagyok, akkor miért legyek vele? Persze ráfoghatom az időjárásra vagy a fogára (ebből is látszik, hogy mennyire ócska anya vagyok, fogalmam sincs, honnan kéne tudom, hogy például a fogától sír), de ez sem túl bíztató, mert még vagy két hétig rossz lesz az idő, fogak meg még két évig jönni fognak. Azt szoktam mondani, hogy ez olyan, mint ha a munkahelyemen minden percben közölnék, hogy rosszul csinálom a dolgomat, de még rosszabb, mert ha ettől esik a részvényárfolyam, abba nem rokkan bele a lelkem, de ha boldogtalan a gyermekem, abba igen.

Lica mindeközben egy angyal, már amennyire egy kétéves az lehet. A mai nagy boldogsága az volt, hogy találkoztunk három kiscicával, velük oda- és visszafelé is fél-fél órát el kellett játszanunk. A legkedvesebb jelenet az volt, mikor Lica próbálta felemelni az egyiket, hogy visszaterelje az úttestről: „Vigyázz, cica, gyere onnan! Ott autók mennek, nagyon sok autó! Gyere fel a járdára!”

Otthon meg folyamatosan próbálta javítani a légkört, a kedvenc mondatom ez volt: „Mimi, foglalkozol a Licával?”

2011. június 28.

Ismét hármasban a kölkökkel, vááá... A délelőtt még egész békés volt, de délutántól Mimi végigsírta a napot. Tegnap este óta hőemelkedése van, ma már hasmenése is, úgyhogy van kifogás, de ettől nem sokkal könnyebb elviselni. Lica meg ma fordítottan működött, amíg hármasban voltunk, nem volt vele semmi gond, de amint Apa hazaért, kitört a haddelhadd semmiben sem engedelmeskedéssel, földön fetrengős hisztivel, magánkívüli üvöltésből kifolyólagos bepisiléssel és folyamatos hasraesésekkel... Hosszú lesz még ez a hét...

Aminek viszont örültem, hogy ma először legózott úgy, hogy egyedül elővette a dobozt, épített székeket, beleültette a nénit meg a kislányt, és elmesélte, hogy most vacsoráznak. Valószínű, ez más ekkora gyereknél nem nagy dolog, de ő sem a szerepjátékok, sem a saját kútfőből építkezés iránt nem mutatott nagy érdeklődést eddig, úgyhogy engem ennyivel is boldoggá tett, ami rám is fért a Mimi-sírdogálás hallgatása és a több órányi kerti munka feledtetésére (valaki küldhetne valami halálos vírust a növényeinkre, de ha nem, a fejsze lesz az...)

Ételosztás Lica-módra: "Tied a papírja, Licáé a belseje!"

Délutáni alvás után: "Alvás közben kifáradtam magam"

2011. június 25-27.

Nyaralás, a mi formánknak megfelelően hosszúnadrágban, pulcsiban... Komolyan, a gyerekek ruhatárából olyan hideg napokra való darabok kerültek elő, amikre hónapok óta nem volt szükség! Ennek ellenére jól éreztük magunkat, bár persze pihenésnek nem nevezném. De azért mindenki részesült egy kis személyre szóló luxusban: én szaunázhattam, Emó megnézhette a Forma-1-et, Lica etethetett őzikét és játszóházazhatott, Mimi pedig hintázott! Ismét rádöbbentünk, milyen nagy már, bár nyilván örök életére megnyomorítottuk ezzel, hogy beültettük annak ellenére, hogy még nem tud magától ülni, de olyan picike hinták teremnek arrafelé, hogy nála sokkal nagyobbak be sem férnének, úgyhogy nem tudtuk ellenállni, ő pedig boldogan vigyorgott. Most jutott el továbbá abba a fázisba fordulásilag, hogy amint letesszük hasra, rögtön átfordul, így az is az ő személyes luxusa volt, hogy ebből kifolyólag szinte semmi időt nem töltött hason.

Lica is nagyon ügyes volt, a kirándulásunkat egyik irányban végig a saját lábán tette meg (2,5 km), bár elég gyakran kellett meggyőznünk, mikor kijelentette, hogy "Már sokat mentem, most már beülök", hogy menjen még. A legnagyobb motiváló az volt, hogy majd elmondjuk a Flórinak, milyen nagy hegymászó. (Úgyhogy Flóri, majd álmélkodj légyszíves!) És még a legnagyobb játszóházazás közben sem felejtett el szólni, hogy pisilni kell (így 20 Ft-ba került percenként a pisilés :)), nagyon büszke voltam rá!

Az utolsó nap sajnos kiderült, hogy Mimi beépített naptárral bír, ugyanis hiába nyaralás és Apa, rájött, hogy hétköznap van, úgyhogy bekapcsolta a nyűgigépezetet :(

2011. június 24.

Mindig csak negatív bejegyzéseket kellene írnom, növeli a nézettséget :) Na, ebből is látszik, hogy ma már jobb kedvem van. Igazából már a tegnap délután is elviselhetőbb volt, bár kissé megszeppentem, hogy örökké tartó frusztrációt okoztam a gyermekemben a altatáskori wc-re járás miatti kiborulásommal, mert azzal kelt, hogy "Nem jön a pisi meg a kaki!" :( Még az eddigieknél is jobban szégyelltem magam, de azóta szerencsére jött :) Pedig azért szívesen elkerültük volna, hogy az esti fektetésnél is ez legyen a műsor, de ez nem vált be: Vacsinál csodák csodája, megevett egy csomó sárgadinnyét, mivel a védőnő szerint egyen több gyümölcsöt, hogy ne legyenek gondjai a nagydolgokkal, és én balga ezt el is magyaráztam neki. Na erre megvolt a muníció, hogy miért kell az esti fektetés helyett is a wc-n trónolni: "Mert ettem sárgadinnyét, úgy könnyebben kakilok!" :)

Mimi is visszalopta magát a szívembe, mert gyorsan kifejlesztett egy új játékot: a berregés utánzását. Ennek nagyon örülök, mert az "Anya taníts engem" című remekműben ebben a korban csupa olyasmit ír, hogy utánozósat játsszunk a gyerekkel, és sem az ekkora Lica, sem Mimi nem utánozta még véletlenül sem a nyelvmutogatást vagy a különböző hangokat (Lica 9 hónapos koráig kb. semmilyen hangot nem adott ki). Ezeket persze Mimi továbbra sem, de a berregést ezer örömmel, olyannyira, hogy már Licával is ezt játsszák. Mi meg győzzük a nyálat törölgetni :)

Szóval valamennyire már tegnap estére helyreállt a lelki békém, de a mai nap meg maga volt a csoda: Mimi jókedvű és érdeklődő volt, elvolt magában is, sokszor átfordult, amit a nyűgös napokon már szinte elfelejtett, Lica engedelmes volt és pont annyiszor ült wc-re, ahányszor kellett, délután elsőre elaludt... Persze ehhez nem ártott, hogy a délelőttöt a baba-mama kör idényzáró piknikjén töltsük, ami érdekes és fárasztó is volt nekik. Licára rá sem ismertem, úgy bandázott a többi gyerekkel, mint ha nem ő lenne az, aki levegőnek néz mindenkit a játszótéren (persze csak addig, amíg el nem veszik a játékait). Mimi békésen rágódott a rágókáján és a zokniján az árnyékban, én meg kedvemre kipanaszkodhattam magam a többi anyukával :) Azért az nem volt szép Licától, hogy a saját hugát nem ismerte fel, amikor egyszer hirtelen egy másik akkora kislány került arra a pokrócra, ahol korábban Mimi feküdt. Odament, megvizsgálta, ugyan megkérdezte, hogy "Milyen a Mimi?", de azért váltig állította, hogy az az ő tesója... De hazafelé menet megbocsátottam, annyira édesek voltak: Lica kitalálta, hogy a tesókocsiban átmászik Mimi részébe, aki persze nagy vigyorgással fogadta a társaságot.

Holnaptól három napos nyaralás, remélem, akkor véglegesen elfelejtem a hét első négy napját, bár az tuti, hogy pihentető nem lesz, de azért ha kezdek ön- és közveszélyessé válni a hatásukra, akkor még mindig otthagyhatom őket Emónak és elbujdokolhatok az erdőbe.

2011. június 23.

Na, most kiderül, hogy más ez a blog, mint a többi... Ugyanis én még senkit sem láttam bevallani, hogy idegösszeroppanást kap a gyerekeitől, hogy véresre harapja az ajkát, csak hogy levezesse valahogy az egyre gyűlő feszültségét, lehetőleg nem egy irdatlan pofonban... Hát én sosem voltam híján az őszinteségnek, ami nem a leghasznosabb tulajdonság, lám, most is összeomlasztom azt a tévképzetet (ha még valakiben élt ilyen), hogy jó, vagy legalábbis valamennyire alkalmas anya vagyok, de muszáj kiírnom magamból: én bizony a fentiekben vázolt lelkiállapotban vagyok, és akkor még enyhén fogalmaztam.

Azért az irdatlan pofonig szerencsére tényleg nem jutottunk el, remélem, soha nem is fogunk, de azt nem állíthatom, hogy egy kis pofonra hajazó legyintésig sem... Persze neki nem fájt, nekem annál inkább, de egyszerűen szükségem volt már a mozdulatra, mert nem bírtam a feszültséget. Szörnyen szégyellem magam, és lehet, hogy pszichiátriai eset vagyok, de egyszerűen nem bírom velük tovább úgy, hogy megőrizzem a higgadt felnőtt mivoltomat. Miminek továbbra sem lehet a kedvére tenni semmivel, nyűglődik egész nap, Lica semmiben sem fogad szót, így néha úgy érzem, egész nap veszekszem vele (egyébként ezt még egész higgadtan kezelem, így többnyire nem veszekedésről van szó, de már az is szörnyű, hogy más eszközöm nincs, mint hogy otthagyom egyedül, még mindig ez a leghatásosabb, tekintve, hogy egyébként egy percig sem hajlandó nélkülem lenni, ami egy külön történet és szintén elég rémes. De lassan már ez sem válik be, olyankor elveszetten ül egy helyben és szopizza az ujját, úgyhogy csak én megyek vissza könyörögni neki, hogy pl. húzza már fel a bugyiját). Egy kicsit sem hajlandó koncentrálni semmire (például hogy ne csöpögtessen mindent tele joghurttal), és a délutáni fektetés meg egyenesen rémálom, ez volt az a pont (bár pontnak kicsit túlzás nevezni egy kínszenvedéssel teli órát), amikor tegnap és ma is a józan eszem utolsó morzsáját is elveszítettem. Ugyanis legalább 15-ször kel föl üvöltve, hogy pisilni/kakilni kell, ha kell, ha nem. Már nyitva hagyom az ajtaján a rácsot, hogy intézze el egyedül, a nagy részét el is tudná, de ő csak üvölt. És ezalatt persze szegény Mimivel mi van? Tegnap ilyenkor hurcoltam magammal fel-le, de hát ez sem egy leányálom neki, pláne üvöltéssel körítve, ma inkább lent hagytam, de így meg két síró gyerek között ingáztam körülbelül negyvenszer. Útközben néha megálltam a fejemet a falhoz csapkodni... Ha a délelőtt normálisan telne, biztos nem viselne ez meg ennyire, de mivel ilyenkor már remegek a vágytól, hogy egy kis nyugtom legyen, kibírhatatlan az egy órás fektetés. Pedig még arra sem panaszkodhatom, hogy nincs aztán olyan pihenőidőm, amikor mindkettő alszik, mert ebbe a rémes hercehurcába Mimi is annyira kifárad, hogy utána őt is lehet rögtön fektetni, de nem tudom kiélvezni, mert mardos a lelkiismeretfurdalás, hogy milyen anya vagyok, aki bőg meg kiabál a gyerekeivel, és legszívesebben azonnal lepasszolná őket pár napra bárki őrültnek, aki jelentkezik... Nyilván nem segít a lelkemnek az sem, hogy naponta derül ki ilyesmi, hogy a tervezett ház körüli munkálatainkat kénytelenek vagyunk egy teljes kazáncserével megfejelni, hogy naponta fél kiló rohadt cseresznyét szedek fel a kertből, hogy valamennyire élvezhető legyen, de nem is igazán élvezzük, hogy tegnap a Praktikerben egy órát várattak minket két pici gyerekkel vacsora- és fürdetésidőbe nyúlóan, mert mégsem találták azt a terméket, amit pedig már kifizettettek velünk, hogy mikor végre lerogynék legalább a leveleimre válaszolni, akkor nincs internet, és még sorolhatnám... A lényeg az, hogy most valahogy nagyon rossz... :(

2011. június 20.

Újabb fogacskát üdvözölhetünk köreinkben, de még nem Mimiét: Lica 17. foga bújt ki!

Lica wc-n trónolás közben pókot keres. Mondom neki, hogy az a fönti fürdőszobában volt, mire ő: „Majd felmegyek, és megkérdezem a pókot, hogy te fönt vagy vagy lent!” El is indul osonva felfelé: „Megijesztem a pókincát!” Majd visszatérve: „Képzeld, Anya, huncut a pók!” :)

2011. június 19.

Van egy olyan interneten keringő vicces (?) kis piktogramos gyerek használati utasítás, hogy mit kell és mit nem szabad csinálni a gyerekkel. Tudom, hogy Emónak is elküldte valaki, de tuti nem nézte meg figyelmesen :) Ugyanis a játék téma úgy van ott ábrázolva, hogy kukucs: igen, sakk: nem! Ehhez képest tegnap sakkozni tanította Licát, a bábuk nevei már egész jól mennek :)

2011. június 18.

Úgy tűnt, kivételesen nincs semmi programunk hétvégére, már kezdtük is furcsán érezni magunkat, aztán szombat hajnalban abban a kis időben, amíg a család többi része még aludt, átfutottam az ismerősök új blogbejegyzéseit, így aztán olvastam is egy tuti tippet: irány a Gyereksziget! Volt állatsimogató, labirintus, játszóház, frizbiző kutyák, na meg ugrálóvárak minden mennyiségben. Lica eleinte idegenkedett tőlük, de aztán amikor mi már a kijárat felé vettük volna az irányt késő délután, elkezdett visszafelé ráncigálni, hogy ő bizony ugrálni akar, így végül egy piciknek való várba be is ment, és ott teljesen bevadult, főleg az oldalsó hálónak szeretett nekiugrálni, és onnan incselkedni a kintrekedt felnőtteknek. Elsősorban idegeneknek, akiknek a saját gyerekükre nem is hagyott időt, annyit huncutkodott velük, mi le voltunk ejtve... Végül záráskor a várkastély leeresztése vetett véget a mókának. Miminek pedig az összes attrakció közül leginkább a szopisátor tetszett :) (Továbbra is vallja, hogy ez az evés egyetlen módja, az új kísérlet, a krumpli ismét fulladozási rohamokat eredményezett :( )

2011. június 16.

Helyreigazítás és pontosítás az előző bejegyzéshez:

1. A "munkahelyen pihenő apukák" kitétel NEM Emóra vonatkozott, mert ő cseppet sem olyan (azt ugyan nem látom, a bankban mit csinál, de itthon nagyon is megérti az én nyavalygásomat, hogy milyen nehéz volt a nap), hanem a férfitársadalom 90%-ára.

2. Lica volt már életében a Balatonnál, kb. három és fél hónapos korában, de azt tippelem, hogy nem akkoriból emlékezett a dologra.

2011. június 14.

Na, csak nem állom meg, hogy fel ne soroljam, mi mindent csináltam ma a két gyerek mellett illetve velük együtt, a munkahelyen pihengető apukák okulására :) Kivasaltam egy adag ruhát, aztán bevetettem a folttisztító-arzenált azon a jópár darabon, amiken a mosás nem segített, befőztem két sütőnyi cseresznyét, amit persze előtte le is kellett szedni a fáról zuhogó esőben, de ha már úgyis megáztam, akár meg is csinálhattam a többi kerti dolgot is: a hullott cseresznyék felszedését, a feleslegesen burjánzó növényeink megnyirbálást, a medence és pár egyéb kinti cucc lemosását (na jó, az eső segített :)) Megszereltem két játékot, masnikat varrtam vagy 20 bugyira (hogy Lica tudja, melyik lyukon kell dugnia a lábait), sütöttem egy kenyeret, háromszor rendet raktam a konyhában, söpörtem, felmostam... És akkor ehhez jön a szokásos a gyerkőcökkel, súlyosbítva egy délutáni altatás alatt kitörő viharral, aminek hatására több üvöltve felkelés után fél órát kellett ülni Lica mellett, és álomba simogatni, meg egy nyűgös Mimivel, aki a fentiek nélkül is tönkretette volna a napomat önmagában is, annyira rémes, hogy nem tudom jókedvre deríteni. Szóval továbbra is azt mondom, hogy egy mítingekkel meg tegnapelőtti határidőkkel teli irodai nap ehhez képest maga a felüdülés.

És akkor a vidámabb rész:

Lica mai monológja: „Csodaanya! (Ettől meghatódhatnék, de mióta a Csipet Csapatban csodakutya szerepelt, azóta minden csoda) Felszálltunk a csodametróra, aztán leszálltunk. Átszálltunk a csodavonatra, azzal utaztunk. Leszálltunk és elmentünk a Balatonra. Ott ettünk kicsit...” Folytatódott is, de arra már nem emlékszem. Ebben csak az az érdekes, hogy először azt hittem, a szombati túrát meséli el, de aztán jött a Balaton... Ahol még sosem volt, igaz, egy hónap múlva megyünk, de nem igazán beszéltünk még róla. Komolyan nem tudom, honnan szed egyes dolgokat....

Tudom, hogy a blog egyre szalonképtelenebb, amióta szobatisztaság-projekt van, de Lica költészetének ezen legújabb gyöngyszemét akkor is meg kell örökítenem (előadásmód: a wc-n ülve): „Jön a kaki, fut a kaki... Erről szól ez a nóta. Még a vonatról is szól ez a nóta” :)

Továbbá (szintén a wc-n ülve): „Miminek is meg kell tanulni, hogy kell a wc-be kakilni!”

Hát ha ezt még nem is, de a kanálból evést most már tényleg megtanulta a kicsi lány. Persze nem akármit, tejpépet továbbra sem, de a legdrágább bébiételt almás és körtés ízben nagyon szívesen. Az olcsóbb fajta barackos nem annyira jött be, de ennyi kísérlet még nem mutatja ki, hogy ízek vagy márkák szerint válogat. A saját készítésű alma ízre úgy tűnik, tetszene, de mivel nem tudom atomjaira reszelni, mint amilyen a bébiétel, látványosan öklendezik tőle.

2011. június 11.

Lica Marcinál töltött éjszakájáról és délelőttjéről még nem tudunk részletes adatokkal szolgálni, mert a szállásadók azóta szokásukhoz híven külföldre távoztak, és a skype-ra azóta nem jutott időnk. Annyit tudunk, hogy a Szusz nem hiányzott, de az elalvást ott is intenzív bilizés előzte meg, aztán korán is keltek, de egyébként szuperül eljátszottak egymással.

Ma pedig sor került Mimi első igazi túrájára! Nem is kis távon, és főleg nem kis szintemelkedéssel, amit persze én éreztem igazán, merthogy az én hasamra kötözve utazott. A tapasztalat az, hogy két gyerekkel exponenciálisan növekszik a túra fárasztósága, mert maga a menetelés is sokkal megterhelőbb, a pihenők alkalmával meg nincs idő kifújni magunkat, mert etetés, peluscsere, „Erdőbe pisiljünk!” és társai, jó, ha a szülők is be tudnak kapni egy falatot. Na majd jövőre, ha már Mimi nem függ tőlem, elmegyek a Kinizsi 100-ra kipihenni magam :)

A túra során Emó próbálta Licával felismertetni a Dunát (Pesten a villamos alatt bölcsibe menet még tudta), a Hinta-palinta szövegével próbálta rávezetni: „Na hová ugrik a katona?”, mire a csajszi: „A Lica szájába!” :)

2011. június 9.

Azt hiszem, korán lelkesedtem egy-két dolog iránt... Mimi egyáltalán nem eszik kanálból továbbra sem, valamint nem játszik el magában, de velem sem... Hétfő óta nagyjából csak méltatlankodni képes, akármit produkálok neki. Pontosabban most, hogy Emó épp elvitte Licát Marciékhoz egy izgalmas ott töltendő éjszakára (amiről majd ha szivárognak ki információk, biztos lesz külön bejegyzés, egyelőre annyit tudok, hogy mindhárom Szusz itthon maradt, ami nem sok jót ígér), szóval most, hogy ráérnék Mimi lelkét ápolni, hirtelen elkezdett elmélyülten játszani, és rám sem bagózik, ezért van időm blogot írni.

Lica pedig továbbra sem barátkozik a játszótéren. Ma is a játszó réme volt, miután hozzányúltak a babakocsijához és a homokozójátékaihoz is (pedig nyilván nem akart egyszerre játszani velük). Ezek után nem sokáig maradtunk, mivel a kis zsarnok üvöltve követelte, hogy „Összepakoljuk a homokozójátékokat! Hazamenjünk!”

Megalázottságomat növelte, hogy miután Lica hazafelé sétálva, magától eltelve, hogy sikeresen megmentette minden vagyontárgyát, fennhangon énekelgette a „Cickom, cickom”-ot, én meg dagadtam a büszkeségtől, mert nem nagyon szokott idegen helyen ilyen bátran megnyilvánulni, egy néni megjegyezte: „Hogy mondja a magáét! Beszélni még nem tud?” Nesze neked, túlteljesített kétéves státuszfelmérés! Lehet, hogy csak az elvakult anyja képzeli, hogy miket tud a gyerek? Ezentúl egy szavamat sem vehetitek készpénznek...

2011. június 8.

Nem vagyunk jóban az időjárással. És ma van Medárd, úgyhogy még negyven napig... Tegnap egy bíztató napsütéses időszakban végre kitessékeltem mindenkit az udvarra, épp csak visszamentem Lica bilijéért, fél perc múlva arra szaladtam, hogy Mimikén kopog az eső, Lica legalább el tudott menekülni. Ő viszont a dörgéssel nincs jóban, amit az égiek mindig pont a délutáni alvás idejére időzítenek... Ennél már csak az rosszabb, ha hajnali ötre... Így Lica ma hajnalban is az ágyunkban kötött ki, aztán délelőtt így kommentálta az eseményeket: „Anya meg Apa mindentől megvéd! A hangos dörögéstől is!”

Mimi szintén utálja az egészet, erre utal legalábbis a rettenetesen rossz kedélye immár három napja. Folyamatosan nyűglődik, és ez súlyosbítva Lica bilizésével egészen rémes. Bár tegnap az oroszlánrészt Emó vállalta magára egy egy órás éjszakai fektetés formájában, számolni sem tudom, hány bilire üléssel és éktelen hisztizéssel. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a bilizés erősen megakasztotta Lica nagydolgait, így már alighanem az a baj ilyenkor. A védőnő ma felsorolta, miket kellene ennie az ügy előremozdítása érdekében, hát azok közül természetesen semmit sem fogyaszt (például a több tonna cseresznye a kertben biztos segítene).

A védőnőnél egyébként nagyon jól szerepelt, messze túlteljesít mindent, amit a két éves státuszfelmérés firtatott. Főleg persze beszédben. De az emlékezete is hihetetlen: Pár hete azt játszottuk, hogy a tíz kis ujjbáb mind más-más stílusban köszönt nekik (gyorsan, lassan, vidáman, szomorúan, stb). Ma megint előkerültek, és belekezdtem ebbe, de ki emlékszik már, melyik állatnak milyen volt a hangja hetekkel ezelőtt? Hát a Lica! Folyton kijavítgatott, hogy „A rénszarvas nem úgy mondja!”

Az is kiderült, hogy a Szusszal való mély kötődés oka, hogy Lica szerint ikertestvérek, ugyanis: „Lica a Szusszal bújt ki a pocakodból!”

Az meg egészen besenyőpistabácsis volt, amikor egyszer csak minden előzmény nélkül megkérdezte: „Anya, mi az a tüskebokorvessző?” (lásd: „Apu, mi az a biorobot?” :))

2011. június 7.

Öt hónapos nagylányunk van! Aki már megbízhatóan fordul hasról hátra! Azért még mindig nem olyan motolla, mint Lica volt, de most már ha próbálkozik, előbb-utóbb sikerül is neki. Mondjuk eléggé tudja fokozni a feszültséget, miközben drukkol neki az ember, már úgy átlendül, hogy a szemlélő azt hinné, innen a fizika minden törvénye szerint át kell billennie, de csak visszaküzdi magát, és csak a századik alkalommal, amikor a körmét lerágó drukker már rég feladta, akkor fordul át tényleg.

És tegnap már evett kanálból is! Végre valami, ami könnyebb két gyerekkel, mint eggyel! Ugyanis az hozta meg az áttörést, hogy mikor a vele való küzdelmet feladtam, adtam a barackpüréjéből az ácsingózó Licának, amit látva, csodák csodája, Mimi is hajlandó volt enni. Azért nem tátja nagyra a száját, oda a kanál továbbra se tegye be a lábát, de zárt ajkakkal lecuppogja róla az ételt.

Egyéb adatok: Hossza kb. 62 cm, súlya múlt héten az itthoni mérlegünkön 5,45 kg volt, ami azt jelenti, hogy az orvosnál levőn már valószínű átlépte az öt és fél kilót. Pontos napirendje továbbra sincs, általában háromszor alszik napközben, de van, hogy csak kétszer, ha meg egész nap megyünk valahová, és sokat van hordozóban vagy babakocsiban, akkor sokszor. Sajnos nagyon rászokott a hajnali dumálgatásra, viszont már kijelenthetjük, hogy sosem eszik éjjel, ha nem kell valami program miatt előre hozott evészetet tartani, akkor fix a napi öt evés.

Lica blogját olvasva a következő hónap is izgalmasnak ígérkezik, az ő programja fél éves koráig a másik irányba is fordulás, négykézlábra állás és a tolatás volt.

Most Licával továbbra is a bilizés a fő esemény, bugyiban még mindig van pár baleset, de többnyire úgy is megy a dolog, a tegnap délutáni fektetés után pedig (alváshoz még pelusban van, ha hagyja) egyedül levette a pelenkát és a bilibe kakilt, én már csak arra mentem fel, hogy mondja, hogy „Kiborítsuk a kakit!” Szóval végtelenül ügyes, én meg végtelenül fáradt vagyok... Ez a fektetés például úgy folytatódott a nagy öröm után, hogy közvetlenül a kézmosás, stb után rögtön pisilnie is kellett a bilibe, és mikor újra lerendeztük a dolgokat, kijelentette, hogy megint kell. Akkor már nem jött, de aztán kezdődött a háromkörös küzdelem, hogy mi legyen rajta az alváshoz: bugyi, majd autós pelus, majd zsiráfos pelus. Röpke egy óra alatt el is aludt... Ma pedig sétára indulva a bejárati ajtó és a kapu között háromszor fordultunk vissza, mert bilire kellett menni, miközben Mimi türelmetlenül reklamált a babakocsiban. (De a bosszankodás mellett örültem, mert pelenkában is szólt, hogy kell) Szóval a dolog vetekszik idegtépőségben azzal az időszakkal, amikor megtanult állni, és folyton mellette kellett lennem, hogy elkapjam. Lehet, hogy önmagában nem olyan vészes, de így, hogy itt van Mimi, és mindennek ő látja kárát, még nehezebben viselem. Tudom, nekem semmi sem jó :)

2011. június 4.

Végre tényleg beindult a szobatisztaság-projekt! Pucér popóval továbbra is 100%-os a csajszi, és mikor végre sikerült a bugyit felimádkozni rá, egyetlen baleset után abban is szól, hogy segítsünk levenni, mert bilizni kell. Olyannyira működik a dolog, hogy például amikor odacsukta az ujját az ajtóba, elkezdett bömbölni, hozzámszaladt egy ölelésre, de aztán ment a bilire, pisilt, és csak azután folytatta tovább a bömbölést :) De azért ettől még nem lett leányálom az életünk, sőt, egy kicsit nehezebb, mint volt: a dolog annyira megtetszett ugyanis neki, hogy ötpercenként ül a bilire (és valóban termel is bele), ami az azt követő rutinnal együtt (popsitörlés, wc-be borítás, lehúzás, kézmosás, bilimosás, jutalom-matrica – utóbbi már leépülőben, mert vészesen nyakára hágott a készleteknek, így csak ha neki jut eszébe) nagyjából kitölti az egész napot. Már szereltem fel wc-lehúzó hosszabbítást, amit elér, így nagyjából egyedül is el tudja végezni a dolgokat, mert hát azért szegény Mimivel is kell foglalkoznom néha (és a karom sem szakad le a napi nyolcvanszori felemelésétől).Sőt, az altatása is megnehezedett, mert akkor is csak a bilin ülne.

A napi százszori bilizés miatt is akartam gyorsan áttérni a bugyira (na meg mert mégsem lehet folyton pucér popsival járkálni), az azért csökkentette a gyakoriságot. Azért a további lépések is elég nehéznek tűnnek: hogy ha elmegyünk valahová, akkor is menjen a dolog (fogalmam sincs, mennyi ideig képes visszatartani), aztán mivel a bugyit letolni nem hajlandó, csak teljesen levenni, az is gondot fog okozni, ha további ruhadarabokat adunk rá, az alvás alatti szobatisztaságról nem is beszélve, de már kezdem elhinni, hogy tényleg szobatisztaságra lehet nevelni a gyerekeket, ráadásul egész gyorsan.

Mimike mindezek alatt angyalian tűrte, hogy rá még a szokásosnál is kevesebb figyelem jut :( Egyre jobban el tud lenni magában, ami szuper, csak én érzek szörnyű lelkiismeretfurdalást. Persze a héten az sem tett jót a dolognak, hogy nagytakarítottam (készültem írni egy olyan bejegyzést, mint anno Lica blogjában, amiben felsorolom, hogy mi mindent csináltam meg egy nap két gyerek alapszükségleteinek ellátásán kívül, de leírni is fárasztó lenne...), jövő héten biztosan jobb lesz, de addig még túl kell élnie a jövős-menős hétvégét, ami szintén nem neki kedvez.

De visszatérve a gyerekeim képességeivel való dicsekvéshez, Mimi azzal örvendeztetett meg bennünket tegnap este, hogy kétszer egymás után tudatosnak látszóan átfordult hasról hátra! Persze azóta sem, úgyhogy nem úgy van, mint Licával, aki kb. ugyanekkora korában egyszer csak beindult, és onnantól hasra sem tudtam tenni, mert fordult át, de azért ezek a fordulások így is többek voltak a korábbi véletlenszerűen sikerülteknél.

Licára pedig a bilizésen kívül két dolog miatt is nagyon büszke vagyok: egyrészt tegnap végre kilépett a játszótéri önző, másokat utálós vagy legalábbis semmibe vevős viselkedéséből, és határozottan barátkozott (persze ez csak egy alkalom volt, ki tudja, lesz-e folytatás), másrészt felfedeztem, hogy már olyan okos játékot lehet vele játszani, hogy felrajzolok összekeverve összetartozó párokat (kutyus és csont, alma és fa, stb), és összeköti mindegyiket a párjával! Ahhoz képest, hogy pár napja attól a felfedezéstől is le voltam nyűgözve, hogy már tud vonalat húzni, nem csak összevissza satíroz, ez nem semmi!

2011. június 2.

Úgy látszik, hatott Licára, mikor kedden arról beszélgettünk Benivel, hogy Marci már milyen ügyesen bilizik, ha pucér popsival van: tegnap kijelentette a lányzó, hogy „Pucér popóval akarok, mint a Marci!”, és az azóta eltelt másfél nap itthon töltött részében többnyire valóban úgy is volt, és ezalatt mindig a bilibe pisilt, baleset egy sem volt! Irtó büszke vagyok rá!

Egyébként is nagyon nagylánynak képzeli már magát: ma reggel kijelentette, hogy kér kulcsot, mert el akar menni a mérges kutyushoz :)