Na, most kiderül, hogy más ez a blog, mint a
többi... Ugyanis én még senkit sem láttam bevallani, hogy
idegösszeroppanást kap a gyerekeitől, hogy véresre harapja az ajkát,
csak hogy levezesse valahogy az egyre gyűlő feszültségét, lehetőleg nem
egy irdatlan pofonban... Hát én sosem voltam híján az őszinteségnek, ami
nem a leghasznosabb tulajdonság, lám, most is összeomlasztom azt a
tévképzetet (ha még valakiben élt ilyen), hogy jó, vagy legalábbis
valamennyire alkalmas anya vagyok, de muszáj kiírnom magamból: én bizony
a fentiekben vázolt lelkiállapotban vagyok, és akkor még enyhén
fogalmaztam.
Azért az irdatlan pofonig szerencsére tényleg nem
jutottunk el, remélem, soha nem is fogunk, de azt nem állíthatom, hogy
egy kis pofonra hajazó legyintésig sem... Persze neki nem fájt, nekem
annál inkább, de egyszerűen szükségem volt már a mozdulatra, mert nem
bírtam a feszültséget. Szörnyen szégyellem magam, és lehet, hogy
pszichiátriai eset vagyok, de egyszerűen nem bírom velük tovább úgy,
hogy megőrizzem a higgadt felnőtt mivoltomat. Miminek továbbra sem lehet
a kedvére tenni semmivel, nyűglődik egész nap, Lica semmiben sem fogad
szót, így néha úgy érzem, egész nap veszekszem vele (egyébként ezt még
egész higgadtan kezelem, így többnyire nem veszekedésről van szó, de már
az is szörnyű, hogy más eszközöm nincs, mint hogy otthagyom egyedül,
még mindig ez a leghatásosabb, tekintve, hogy egyébként egy percig sem
hajlandó nélkülem lenni, ami egy külön történet és szintén elég rémes.
De lassan már ez sem válik be, olyankor elveszetten ül egy helyben és
szopizza az ujját, úgyhogy csak én megyek vissza könyörögni neki, hogy
pl. húzza már fel a bugyiját). Egy kicsit sem hajlandó koncentrálni
semmire (például hogy ne csöpögtessen mindent tele joghurttal), és a
délutáni fektetés meg egyenesen rémálom, ez volt az a pont (bár pontnak
kicsit túlzás nevezni egy kínszenvedéssel teli órát), amikor tegnap és
ma is a józan eszem utolsó morzsáját is elveszítettem. Ugyanis legalább
15-ször kel föl üvöltve, hogy pisilni/kakilni kell, ha kell, ha nem. Már
nyitva hagyom az ajtaján a rácsot, hogy intézze el egyedül, a nagy
részét el is tudná, de ő csak üvölt. És ezalatt persze szegény Mimivel
mi van? Tegnap ilyenkor hurcoltam magammal fel-le, de hát ez sem egy
leányálom neki, pláne üvöltéssel körítve, ma inkább lent hagytam, de így
meg két síró gyerek között ingáztam körülbelül negyvenszer. Útközben
néha megálltam a fejemet a falhoz csapkodni... Ha a délelőtt normálisan
telne, biztos nem viselne ez meg ennyire, de mivel ilyenkor már remegek a
vágytól, hogy egy kis nyugtom legyen, kibírhatatlan az egy órás
fektetés. Pedig még arra sem panaszkodhatom, hogy nincs aztán olyan
pihenőidőm, amikor mindkettő alszik, mert ebbe a rémes hercehurcába Mimi
is annyira kifárad, hogy utána őt is lehet rögtön fektetni, de nem
tudom kiélvezni, mert mardos a lelkiismeretfurdalás, hogy milyen anya
vagyok, aki bőg meg kiabál a gyerekeivel, és legszívesebben azonnal
lepasszolná őket pár napra bárki őrültnek, aki jelentkezik... Nyilván
nem segít a lelkemnek az sem, hogy naponta derül ki ilyesmi, hogy a
tervezett ház körüli munkálatainkat kénytelenek vagyunk egy teljes
kazáncserével megfejelni, hogy naponta fél kiló rohadt cseresznyét
szedek fel a kertből, hogy valamennyire élvezhető legyen, de nem is
igazán élvezzük, hogy tegnap a Praktikerben egy órát várattak minket két
pici gyerekkel vacsora- és fürdetésidőbe nyúlóan, mert mégsem találták
azt a terméket, amit pedig már kifizettettek velünk, hogy mikor végre
lerogynék legalább a leveleimre válaszolni, akkor nincs internet, és még
sorolhatnám... A lényeg az, hogy most valahogy nagyon rossz... :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése