Túlestünk végre a könnycsatorna átmosáson. Licát is vittük, mert neki
meg újfent árpa van a szemén (mint kiderült, nem csak a külső szemhéján,
amit láttunk, hanem belül is, úgy tűnik, meg kell ezzel barátkoznunk,
hogy hajlama van rá). Rövid összefoglaló: összes közlekedési eszköz
lekésése, a lekésett utáni busz kimaradt, így aztán két gyerekkel
teljesen tömött busz alsó lépcsőjén szorongás, kiindulási és
célállomáson is mozgólépcsőmentes metróaluljáró, de legalább edzettünk a
kórházban a földön ücsörögve várakozásra. Mindezekhez képest maga a
beavatkozás most sem volt olyan vészes, persze azért együtt sírtam
Mimivel. A kórházban mindenki meghökkent, mikor realizálta, hogy egyedül
hoztam a két gyereket, egy anyuka pedig, mikor hazafelé menet a metró
felé vonszolódtunk, megjegyezte, hogy nem irigyel... De a lényeg, hogy
én nem sajnálom magamat, szerintem nagyon jó nekem :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése