Búcsút vettünk Oslótól, az előző négy nap aggodalmai után egy vidámparkban vezettük le a feszültségeket. Lica minden rémségre felült, amire már felengedték (pl a "fejbeütős hullámvasút" és az "orrbeütős hullámvasút"), viszont nekem semmire sem lett volna szabad felülni, mint azt a nap közepe táján realizáltuk, amikor elkezdtük olvasgatni a táblákat.
A nap tragikus eseménye az volt, mikor a csajok addig simogatták nyálcsorgatva az árusított lufikat, míg egy ló elszabadult. Üldözés vette kezdetét, egy biztató pillanatra fenn is akadt egy fa ágai között, de végül csak elszállt a végtelen messzeségbe. Becsület szobra apjuk indult is kifizetni a bódéba a méregdrága lovat, de az árus, aki egyébként semmit sem vett észre a történtekből, nagyvonalúan futni hagyott bennünket. Remélem, minden érintett levonta a megfelelő következtetéseket (ideértve a lufikat kikötő személyzetet is).
Ha már nem hagyták, hogy egy másodpercig sem birtokolt lufira verjük el a pénzünket, szintén méregdrága jégkására és vattacukorra vertük el, az utóbbit ráadásul még csak meg sem ették a csajok, a magyar jobb. De azért Emóval legyűrtük, csak hogy ne kelljen fognunk. Közben ugyanis már az autós bemutatóra igyekeztünk, ahol többnyire két keréken közlekedtek a járgányok, amikor épp nem lángoltak vagy ugrattak. Sajnos ennek a mulatságnak egy igen intenzív eső vetett véget, az első olyan, ami igazán zavart bennünket valamilyen tevékenységünkben (de messze nem az utolsó). A szellemvasút bejáratánál próbáltuk kihúzni az ítéletidő végéig, de már a shopban árult összes nyaklánc minden kövét ismertük, és magunkban lenyűgöző power point chartokat rajzoltunk az esőkabát-értékesítés felfutásáról, de még mindig nem állt el, úgyhogy már azt fontolgattuk, hogyan tudunk kitörni az autóhoz (természetesen a kijárattól legtávolabbi ponton rekedtünk). Aztán csak csendesedett, kimerészkedtünk, és onnantól szinte csak a miénk volt a vidámpark. Le sem kellett szállni a hullámvasútról két menet között!
Azért egy idő után kezdett beférkőzni a tudatunkba az előttünk álló hatalmas autóút, úgyhogy este 8 felé fel is kerekedtünk. Az út azért lett olyan rémisztően hosszú, mert a négynapi kényszerű dekkolás miatt a déli tengerparti részről lemondtunk, és egyenesen átvágtunk következő célunk felé. A gyerekek a fárasztó nap után nyilván hamar elaludtak az autóban, úgyhogy választhattunk, hogy autózunk a nemlétező éjszakába minél közelebb a célhoz, de akkor mi nem sokat alszunk, mert a csajok hajnalban majd kukorékolnak, vagy megállunk valahol félúton. Végül éjfél körül kerestünk egy alkalmas helyet (nem voltunk már nagyon válogatósak), és nekiálltunk berendezkedni első autóban alvásunkhoz. A csajokat alvó állapotban vettük ki az ülésből és dugtuk hálózsákba, így nem nagyon tudtak együttműködni az optimális elhelyezkedést biztosító sokoban-pálya megoldásában, következésképp nekünk nagyon kevés helyünk maradt. Végül a lányok és Apa feküdtek hosszában hátul, én pedig az első ülésekhez préselődve a fejüknél keresztben, Kistesó a pocakomban a két első ülés között kitüremkedve a kéziféken pihent. Többször nem is ismételtük meg ezt a mutatványt...
(A zöld-fekete csomagok a csajok, a piros hálózsák várja a fotózó Apát, én pedig az elősejlő barna folt vagyok mögöttük. Csomagok, beleértve a batár nagy gyerekülést belegózva az első ülésekre, néhány autóalkatrész pedig kívül rekedt)
