Gyönyörű verőfényes napra virradtunk (szokás szerint úgy délelőtt 9 körül). Szamócát szedtünk a tóparton, majd útra keltünk a Briksdalbreen-gleccserhez, a számos japán turistával ellentétben, akik trollautóval közlekedtek, gyalogszerrel. A gleccser sajnos a reklámfotóival ellentétben most nem ért le a lábánál elterülő tóig, de abban így is jégtáblák úszkáltak, és egy jéglavina alázúdulásának is tanúi lehettünk.
Túránk végeztével nagyon kampányoltam, hogy nézzük meg a cunamihajót (akár hiszitek, akár nem, ez egy nagyon cunamiveszélyes környék, a sziklafalakról a tavakba szakadó millió m3-es kőtömbök okozta árhullámok számos életet követeltek, ezt a bizonyos hajót pedig több száz méterre felvitték a hegyoldalba), de a csajok lustának bizonyultak: a Kjeragboltent megmászták mind a 12 kilométerével, de erre a tíz perces sétára most nem voltak hajlandóak. A cunami szót viszont megtanulták és nagyon meg is tetszett nekik: a következő kempingben a vizesblokkban a következő előadás fültanúja lehettem: két szomszédos fülkében trónolva Mimi skandálja, hogy "cunami, cunami, cunami", Lica meg néha közbekiabálja: "Cunami van a tengerben!"
Útközben megtekintettük következő célpontunkat, a Geiranger-fjordot a Dalsnibbáról, ami Európa legmagasabb fjordkilátása műútról (khm, khm, csak én érzem ezt a címet egy kicsit erőltetettnek?) A fjord csücskénél kempingeztünk, de a kivételes napsütéses nap csak nem hazudtolta meg a végére a norvég időjárást: a vízpartról az autóba kergetett bennünket vacsorázni az eső.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése