A nap telik hányás nélkül, de gyenge, rengeteget alszik... Mikor kicsit jobbnak tűnik, már majdnem elindulunk várost nézni, de végül mégsincs olyan állapotban. De legalább eszik egy kicsit (eddig kb semmi, szinte víz sem, csak a hányás elleni gyógyszer, egy oldal Rumini, egy pici korty módszerrel, de többnyire az is kijött). Mimivel a már szokásossá váló mászópályázás a parkban (szerintem nincs több olyan Oslóba látogató turista, aki ennyiszer felkereste az Ekeberg parkot). Emó többedik kísérlete valami egészségügyi intézmény felkutatására. Aztán a dolog sürgetőbbé válik, mikor estére az egész napi reménykedés után mégis kijön az a kis étel is... 24 órás ügyeletek keresése telefon útján, sikertelenül, sírva segítségkérés a kemping recepcióján (közben Zí - mint a legjobb internetes keresés & szívrohamkapási hajlandóság kombinációjú jelölt - ráállítása a másnapi budapesti repülőjáratok feltérképezésére)... Végül éjjel 11 után kikötünk a kórházban, aminek már a levegőjében lehet valami, mert Lica már a saját lábán képes bejönni velem a rendelőbe. Ennél tovább nem is terjedt a szolgáltatás, mert vettek ugyan vért, néztek vizeletet, de nem találtak semmit, nyugtatgattak, hogy nincs vakbélgyulladása (addig fel sem merült bennem), és a javasolt kezelés a hashajtó volt (a három napja nem evett, ezért három napja nem kakilt tényállásnak más-más elemét tartottuk aggasztónak az orvossal). Viszont döbbenetes módon mindezért semmit sem fizettünk, még az európai egészségkártyánkra sem voltak kíváncsiak. Mikor negyed 2-kor távoztunk, először szembesültünk azzal, hogy valamennyire sötét is tud lenni, de nem ezért aludtunk el könnyebben (a fáradtságon kívül), hanem mert az utóbbi három napban ebben a kórházi pár órában tűnt Lica állapota a legbíztatóbbnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése