Reggel széthajtogatván tagjainkat (mondtam Emónak, hogy ehhez azért jól kellett nősülni, hogy erre az éjszakára - és a többire - hajlandó legyen a várandós felesége) nekiindultunk az előttünk álló még mindig tekintélyes útmennyiségnek. A szép tájak csodálatában csak egy kis hányástakarítás zavart meg, ezúttal Mimi jóvoltából, akitől ezen nem lehetünk meglepődve, csak azon, hogy ő maga még mindig annyira nem ismeri el ezt a kellemetlen hajlamot, hogy nem képes a zacskó fölé hajolni. Ilyenkor megértem, hogy aranyárban mérik a bérbeadott autósüléseket, elég kockázatos üzlet...
Az utolsó szakaszt jókora hófoltok között tettük meg, és végre befutottunk a Kjeragboltenhez vezető túra parkolójába, ahonnan némi cihelődés után délután 1-kor sikerült nekivágnunk a nem éppen könnyű terepen vezető 12 km-es útnak (Magyarországon nem lenne túl normális ez az időzítés egy könnyebb túra esetén sem), miután nagy ívben kikerültük a parkolóőrt, aki az előttünk útra kelő hátihordozós családot is vissza akarta riasztani a nehézségek vs gyerek érveléssel.
A nehézségek sok emelkedőben és láncos szakaszokban nyilvánultak meg, de többé-kevésbé hősiesen leküzdöttük őket, és végtelennek tűnő vándorlás után eljutottunk... egy kődarabhoz. Hát normálisak vagyunk mi, hogy ezért gyalogoltunk ennyit? És hogy még rá is álltunk?
Lica is szeretett volna, már a gyerekpórázt is ráadtam, és örültem, hogy végre használjuk valamire, de végül visszakozott.
A szikla egyébként a családi legendáriumba Bárány-szikla néven vonul be, ugyanis a gyerekek ezt a képet látták róla először:
Bárányok egyébként tényleg voltak, de szerencsére nem a kövön, Lica viszont azóta nagyon szeretne egyet otthonra is.
És akkor álljon itt még egy kép a híres kőről: vajon melyik jelenetet ábrázolja a fenti három közül?
A visszaút egész gyorsnak tűnt az odafeléhez képest, bár Emó belevitt egy kis extremitást a Mimivel a nyakban láncon mászással. Az öt órás kalauzidőt nem sikerült tartanunk, de az oda-vissza hét óránkkal a két és fél gyerekes versenyzők gyér mezőnyében szerintem egész jó helyen végeztünk.
Gyerek volt még az idő és hasunkra sütött a nap, mikor fél 9-kor tábort ütöttünk a Lysefjord csücskében, egy vízesés lábánál, ahol az esti szórakozást annak találgatása nyújtotta, hogy a sziklameredélyről aláhulló bázisugrók vajon a játszótéri trambulinon avagy a sátrunkon landolnak-e.
A képek előtti kérdésre a válasz: egyértelműen nem :-)
VálaszTörlés