2011. március 30.

Még egy beutalót kipipáltunk: kardiológia, tényleg van valami szívzörej, de ártalmatlan, iskolába menet előtt kontroll. Lica hisztije viszont, amit ott levágott, valami rettenet volt, tényleg elérkeztünk a rémes kétéves korba. Ezúttal nem vehettem elő a szokásos szövegemet a „Hogy bírja két ilyen kicsivel?” kérdésre, miszerint nem olyan vészes, mert mindkettő angyal, nem lett volna túl hiteles...

Mimi mai súlya 4,58 kg, csak nem sikerül az azonos korú Licát utolérni.

Lica mesél: „Róka megeszi libát. Elkapja, aztán megeszi. Liba annak örül”

És ízelítő ma esti műsorunkból:
10 körül megyek fel lefeküdni, a természetesen éber Lica ezzel fogad: „Anya bejön és megsimogat. Aztán iszom vizet is” Bemegyek rendet tenni, hát persze, hogy az elmaradhatatlan esti (szándékos?) kakis pelus fogad. „Zöld cica megnézi, van-e kaki, van-e pisi? Megszagolja” Pelenkázás közben valami furcsát látok a pizsamáján, végül rájövök, hogy a szekrényről levakart matrica. Bedugom az ágyba, indulnék kifelé, de utánamszól: „Anya megsimogat!” Valóban, majd elfelejtettem. Megsimogatom, és hogy most már ne felejtődjék el semmi, megkérdezem, vizet is kér-e. Csodálkozva néz rám: „Már sokat ittam” Szép álmokat, kicsi lány, ha nem lennél olyan rafinált, hogy ezt a simogatást is belesződd a dologba, akkor Anya biztos mérges lenne, de így...

2011. március 29.

Jelentem, a tavaszi fáradtságnak hamar vége szakadt. Pedig voltak előnyei is, el lehetett altatni a nagylányt. Ma meg már délután gondok akadtak, pedig ebéd után eddig kivétel nélkül letettem és aludt. Hát most másfél órát próbálkoztam vele, azalatt fenekestül felforgatta a szobáját, előadta az esti fektetésnél szokásos kakispelus műsort, végül feladtam, jöjjön, aminek jönnie kell. Persze Mimire is ilyenkor jön rá az öt perc (másfél óra), nem lehetett letenni, csak karban volt el.

Végül így teljesen szokatlan, kora délutáni időpontban mentünk a játszótérre, és megállapítottuk, hogy mások nem álltak át az új időszámításra, mert délután négyig, amíg maradtunk, senki sem jött. Lica eléggé kiélvezte ezt a helyzetet, máskor végig a homokozóban (pontosabban a mellette levő ugyanolyan homokban, ahol kisebb a konkurencia) gubbaszt, most játéktól játékig rohangált. Felfedezte, hogy a legmagasabb rugós hintákra is fel- és le tud szállni egyedül, főleg ezt próbálgatta, ami kívülről nézve néha elég ijesztő volt. Szóval ekkor még semmi jele nem volt a délutáni alvás hiányának. Aztán mikor fél 6-kor Mimit etettem, ő közben bevonult a másik szobába, a kanapéra tett magának egy párnát, és elaludt. Kb. 3/4 órát hagytam, aztán próbáltam felkelteni, erősen ellenállt. A kanapéról lecsalogattam, kérdezgettem, mihez lenne kedve, végül megegyeztünk az almaevésben. Mire egy perc múlva visszaértem az almával, a földön fekve aludt... Végül egy picit előbbre hoztuk a vacsit, fürdést, de persze utána már esze ágában sem volt aludni, ismét előadta a szokásos esti műsorszámot vagy fél 10-ig.

Hogy valami pozitívat is írjak róla, íme, milyen könnyű boldoggá tenni egy egyszerű krumplifőzelékkel is, ami számára ezerízű mennyei finomság: „Galuska belebújt krumpliba. Zsömi is belebújt, és a katona is. Így finom!”

Mimiről viszont számtalan pozitívumot tudok írni, hirtelen szédületes fejlődésbe kezdett. A kezeit nézegeti, összeérinti, és már tudatosan fog is velük. Nem nyúl még a tárgyak után, de ha közvetlenül odalógatok valamit a kezéhez, ránéz, koncentrál, igazítgatja az ujjait és megfogja. És ettől nem csak én vagyok határtalanul boldog, hanem ő is élvezi, vigyorog ezerrel (viszont azt még nem írtuk, hogy a kacagást azóta is csak a pelenkázó fölötti bárányoknak tartogatja, és nekik is egyre ritkábban és egyre kisebb intenzitással, mással még nem sikerült előcsalni belőle). Körbe fognak röhögni a neurológián, hogy mit keresünk ott.

És azt csak a a lefekvéskori szopinál kezdtem el számolgatni, hogy ma csak ötször evett, ami szintén nagy szó, mert máskor, ha kel hajnalban, akkor hét evés is van egy nap. De azért duci kisasszonyt nem kell félteni, a lábai lassan nem látszanak ki a hurkák alól :)

2011. március 28.

Licán teljesen kitört a tavaszi fáradtság. Már úgy örültem az utóbbi időben, hogy a korábban mérhetetlen mennyiségű ujjszopi visszaszorult az elalvások idejére, hát eddig tartott: ma szinte ki sem került a szájából az ujja.

Mimi viszont napelemes, mint az anyja :) Már a fordulással próbálkozik, sőt, már volt is egy szabályos és egy szabálytalan sikeres fordulás is (utóbbit azért diszkvalifikáltam, mert az enyhén lejtő kanapén történt, úgy könnyebb azért), de azért inkább még csak ott tart, hogy a hason kitámasztásból a keze mellé teszi le a fejét, aztán próbál továbbfordulni ebből az oldalfekvésből, de többnyire azért a kiinduló helyzetbe kerül vissza. Vagy elkezd bömbizni :)

2011. március 27.

Licát megviselte a tegnap éjszakai pelusválogatás és az óraállítás kombinált hatása, ma este nem kellett altatni... Bezzeg Mimit nem rázta meg a dolog, mondjuk akinek nincs napirendje, annak tényleg mindegy az időszámítás... Ő pont hogy elemében volt ma, csak délelőtt nyűgizett kicsit azért, hogy ki kellett menni az udvarra, sajnos ez nem a kedvenc tevékenysége (talán épp azért, mert számára nem tevékenységet, hanem kényszerzubbonyszerű overált jelent), de utána egész nap olyan jókedvűen nézelődött, ahogy még sosem. Emó mindig rámszól, ne lógjak egész nap a gyereken, nem kell folyton szórakoztatni, de én csak olyankor csinálom, amikor úgy tűnik, mint aki unatkozik. Ma büszke lehetett rám, mert szinte egész nap hagytam, hogy Mimi elfoglalja magát, azt sajnáltam, amikor valamiért mégis közbe kellett avatkoznom, mert olyan jól elvolt.

Licára visszatérve nem tudom, az óraállítás miatti kiütöttségének a következménye-e, de olyan kis esetlen volt egész nap, aminek a vége az lett, hogy leesett a lépcsőről, egy szép kis monoklit gyűjtve a szeme alá (Emó most tuti azt mondaná, hogy akkor mégsem volt esetlen :) Valamint hogy nem is kiütött volt, hanem beütött :)).

És egy rám nézve nem túl hízelgő vacsora alatti párbeszéd:

Lica próbálja összefonni az ujjait a két kezén, de nem sikerül tökéletesen. Megjegyzem, hogy „Valami nem stimmel”, mire ő: „Anyánál nem stimmel valami” :)

2011. március 25-26.

A szimpatikus környékbeli anyukák megismerése projekt nem igazán halad előre... Pénteken a játszótéren egyenesen összevesztünk valakivel, mert rá mertem szólni a gyerekére, amikor elkezdte ütni Licát. Szerinte lehet, hogy csak simogatni akarta, különben is, ha féltem a gyerekemet, ne hozzam a játszótérre... (A másik gyereke két perccel később direkt kidobta a labdánkat a kerítésen kívülre az útra) Hát lehet, hogy erre a játszótérre délutánonként nem is fogom hozni, annyira nem tetszik a közönség sem nekem, sem Licának. Szombaton úgyis megérkezett a szuper homokozónk, ezentúl van mit csinálni a kertben is.

Viszont pénteken abban bíztam, hogy a maratoni játszóterezés, és az oda-vissza saját lábon sétálás most már tényleg lefárasztja annyira Licát, hogy este nem lesz gond a lefekvéssel. Hát nem... Mondjuk mostanában nem annyira sírni szokott ilyenkor, vagy némán a rácsnál álldogálni, hanem végigmondja az egész mondókarepertoárját (egy gyöngyszem: ...három, te leszel a párom, négy, te leszel a négyes...), aztán egyszer csak azt halljuk, hogy „Miért nem a bilibe tettem?”, akkor jön egy éjjeli pelenkázás (lehet, hogy üldözési mániás vagyok, hogy azt hiszem, direkt csinálja?), aztán a napi variációk, pl. „Szülők ágyába!”, vagy „Most a pelusokat válogatom” (Múltkor feltettem a kérdést, miért jó, hogy a pelenkákon különböző rajzok vannak. Azt hittem, csak a szülő szórakoztatására, legalább ennyi változatosság van a pelusozásban, nem csak azt mondom el ezerszer, hogy „rád adom a pelusodat”, lehet cifrázni a minta elmesélésével is. Hát mostanában jobban örülnék, ha egyformák lennének: egyrészt Lica mostanában folyton „pancsolós” pelust követel, másrészt vicces volt ez a pelusválogatós dolog a sötétben, na de este fél 11-kor?)

2011. március 24.

Licó azt az undok szokást vette fel, hogy ha Mimi-szopizás közben szeretne valamit, és mondom neki, hogy majd ha Mimi befejezte az evést, akkor rádörren, hogy „Mimi, elég!” De tud aranyos is lenni, ma például így: „Hozok valami törlőt Mimit megtörölni. Textilpelussal megtörlöm. Megnézem az arcát. Megtöröltem!”

Új barátja a szobájában a nyuszi. Eleinte nem értettem, milyen nyusziról beszél, aztán megmutatta: kiderült, hogy az ágytámla fájának erezetébe, foltjaiba lát bele egy nyuszit, el is magyarázta, hol a füle, a szeme, az orra. Nagyon büszke voltam rá!

Meg arra is, hogy ma a közelebbi játszótérig és vissza gyalog tette meg a távot. Azért eléggé lefáradt, és nagyon boldog volt, mikor hazaértünk, amikor meglátta a házat, így kiáltott fel: „Házt szeretem! Mérges kutyust is szeretem!” :)

A modern kor gyermeke: Múltkor Emó ölébe kéredzkedett, mikor a számítógépnél ült. Azt játszották, hogy a családtagok neveit írták be a Word-be (lehet, hogy Emó nem is játéknak szánta, hanem komoly informatikai és írásórának?) Erre ma este Lica a monitorra mutogatva közli, hogy „Anya nevét írd le oda!” Emó mondta, hogy a papírra is le lehet írni. El is kezdtek irkálni, Emó felolvasta, mit ír, Lica meg közbeszúrta: „Enter!” :)

2011. március 22.

Bár a bilizés nem igazán megy mostanában, de azt Lica ma is bebizonyította, hogy pontosan tudja, miről van szó: 5 perccel azután, hogy azt mondta, nem kell bili, közölte, hogy: „Kaki van! Miért nem a bilibe tettem?”

Új, meglehetősen idegesítő szokása, hogy kanállal issza a vizet. Ez leginkább arra jó, hogy a végtelenségig tartson egy étkezés :(

Mimit keresztapukája látogatása örömére mértük: elérte a 4 és fél kilót!

2011. március 21.

Végre egy kedvező orvosi hír! A csípőszűrésen tökéletesnek minősítették a lányt. Pontosabban Kiss Nikolettet, úgy tűnik, az adminisztratív néni gyomra nem vette be ezt a Miettet. Érzem, lesz ebből még gond, mikor legközelebb megyünk vele, és nem találják a rendszerben...

Én nem találtam ma olyan tökéletesnek, szerintem ráébredt, hogy vége a jó világnak: Volt két nap kettesben Anyával, aztán visszatért a konkurencia, de legalább Apa is volt (sőt, egy kis időre Marci is a szüleivel és Kati mamával, akkor igazán kedvező volt az egy gyerekre jutó rabszolga arány), de ma megint ketten kellett rajtam osztozni, így egész nap elégedetlenségének adott hangot. És mivel jó pár napja már lefektetni sem lehet a kiscsajszit sem olyan egyszerűen, én rendesen lefáradtam estére...

2011. március 19.

A két nap Mimivel kettesben egyértelműen azt bizonyítja, hogy ez a lány is működne úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva (két óra ébrenlét, egy óra alvás), ha hagynák... De ha zajonganak az alvása közben, vagy akkor tudunk csak sétálni menni, amikor legjobban ébren lenne, de a kocsiban bealszik, akkor borul a ritmus, és onnantól beköszönt a káosz. De most, hogy volt két napom igazán megfigyelni a jelzéseit, meg hogy hogy működne alapjáratban, talán menni fog jobban igazodni hozzá Licával is.

Licó és a nagyszülők vidáman és lefáradva tértek haza (bár utóbbiak a lefáradást tagadják, de a „Hű, annyit kellett olvasnom ennek a lánynak...” kicsit erre enged következtetni. De hát ők már csak ilyen mazochisták: legutóbb az is elhangzott, hogy nekik még az is öröm, ha a fejükre dől a kölyköknek ácsolt hintaállvány :)). Beszámoltak Lica fergeteges poénjáról, amit az autóúton végig sütögetett, miszerint: „Ott a papa! Ott a papagáj!” (Ilyen viccet már korábban is gyártott, így nyerte nevét Csipesz madár, mert Lica ezt költötte: „Csip, csip, csip, csipesz!”)

2011. március 18.

Anya-lánya nap Mimivel! Lehívtam a nagyszülők által rég felajánlott opciót, hogy egyszer két napra is rájuk bízhatnánk Licát. Több minden is szólt a mostani időpont mellett: már nagyon hiányzott a lelkemnek, hogy intenzíven tudjak foglalkozni Mimivel is, a munkanap szombaton Nagymami úgysem dolgozik, Emó viszont igen, így nem tőle vesszük el Lica társaságát, ő ma este ráadásul céges buliba ment, így én megúsztam a két gyerek egyedül fürdetését-altatását, na és péntek délelőtt van Wekerlén baba-mama torna, végre a hátrányos sorsú kistesó is részesülhetne valami programban.

Hát ez az utóbbi nem így alakult :( A Kökin levő építkezési dzsumbujban egyszerűen képtelenek voltunk megtalálni a megfelelő buszmegállót. Végül legyalogoltunk a következő megállóig, de addigra már látszott, hogy jól el fogunk késni, de mivel nem tudunk máskor elmenni, gondoltam, vállaljuk az égést. De a BKV-útvonaltervező rosszul mondta, hol kell leszállnunk, így aztán a 45 perces foglalkozásról 20 percet késni már túlzásnak tűnt, úgyhogy jöttünk haza. Szegény Mimike, ez volt a mai extra program neki, hogy rámkötözve, zuhogó esőben megjárta Wekerlét... Fele királyságomat adom annak, aki valamelyik másik péntek délelőtt vigyáz egyszer Licára, hogy szegény Mimót legalább egyszer el tudjam vinni...

De a nap többi részére nem panaszkodhatok, és remélem, Mimi sem :) Nagyon könnyű dolog egygyerekes anyának lenni, legalábbis amíg kicsi az az egy :) Sokat játszottunk, de emellett rengeteg időm volt másra is, Mimi még a takarításért is hálás közönség. És ami a legfőbb: sikerült épeszű napirendet tartanunk: a csajszi kb. két-két és fél órákat volt ébren, közel egy órákat aludt, ráadásul az utazóágyban is hajlandó volt, szóval egyértelmű, hogy máskor Lica zavarja ebben. Most még az sem izgatott fel, hogy az esti lefektetés nem ment olyan könnyen, mert egyrészt nem kellett azon aggódnom, hogy Licát felébreszti, másrészt nem az volt bennem, miközben altatni próbáltam, hogy ez az egy óra tíz körül lenne az egyetlen szabadidőm a nap során, és ha nem alszik el, ennyi sincs.

De azért este rossz érzés volt Lica üres szobáját látni...

2011. március 17.

Mikor Mimi két hónapos lett, elolvastam Lica blogjából a 2-3 hónap közötti részt, meg végignéztem a vonatkozó fotókat, hogy lássam, mi mindent tanult ő ebben az időszakban. A fő dolgok ezek voltak: szabályos ujjszopizás, kéznézés, könnyebb tárgyak, kendők megfogása, hasról hátra fordulás (de csak kétszer, utána vagy két hónapig nem) és a hason levés megszeretése. Nos, ez utóbbiról a mai naptól azt mondom, hogy Mimi is eljutott ide, nagyon sokáig le sem teszi már a buksiját, csak nézelődik kíváncsian. Ennek örömére vele is elkezdtük játszani azt, hogy egy pokrócban görgetem hátról hasra, és így tovább. Két gond van: Lica vagy megkísérli letúrni a pokrócról, hogy őt gurigassam, vagy bebugyolálja a pokróc fennmaradó végeibe, mondván: „Betakarom, ne kapja el Hapcimanó! Szép lett a Mimi! Csomag lett a Mimi!” (ez is mutatja, hogy Lica végre elkezdett névelőket használni, pontosabban az „a”-t, „az” még nincs) Mimit nem nagyon zavarta, hogy csomag lett, végül el is aludt hasonfekve, betekerve :)

Így hát továbbra is él bennem a lelkiismeretfurdalás, hogy szegény kistesóknak ez a sorsa, hogy ott alszanak, ahol tudnak. Mondjuk Mimi két napja (hisz hétköznap van) megint nem sokat alszik, de azt a nem sokat sem sikerül az ágyában, pedig olyan jól indult ez a szobájában altatás projekt. De Lica ma is odajött, mikor altatni próbáltam, persze jó zajosan jelentette be érkezését, felkéredzkedett az ölembe, és kijelentette, hogy „Nézem sírós Mimit!”, és persze kommentált is tovább. Úgyhogy nem lett ebből sem elalvás...

Lica altatása sem volt könnyebb, most még a délutáni is kínkeservesre sikerült, hát még az esti, mert egész nap esett az eső, így sokkal kevesebbet voltunk a levegőn, nem fáradt le. Délután azért kimentünk, és ronggyá áztunk, de Lica örömmel mászkált a saját lábán, csodálatosképp nem akart beülni a kocsiba. Felfedezte a pocsolyában tapicskolás izgalmait (hiába agitál ez ellen a hapcimanós tanmese), nem elég, hogy beléjük lépett, addig ugrált bennük, míg nagyjából az összes vizet sikerült kifröcskölnie belőlük.

A biliprojekt továbbra sem halad, ma ráadásul mivel megint pont Mimi-szoptatás alatt ült rajta, és levenni még sikerült így a pelusát, de visszaadni már nem, felállás után fél perccel a szőnyegen landolt a pisi :(

Még két mondás, hogy fokozzam a feszültséget a nap híréig :) Egyik: Lica a konyhában pakolászott, majd azzal jött vissza hozzám, hogy „Megjöttem munkahelyemről!” A másik: Lefekvés előtt egy „Boldog feleség” című mesét olvastam neki, mire rávágja: „Boldog anyuka” Hogy honnan asszociál így?

És a nap híre: Mimi kacag! Hosszú percekig röhögött azon, hogy a pelenkázója felett a báránykát mutogattam neki a falon. Még azt is volt kegyes megvárni, hogy Emó lemenjen a fényképezőgépért, így a műsor hamarosan megtekinthető majd a fényképeink között.

2011. március 16.

Harmadik, és lehet, hogy egy időre utolsó játszóházi látogatásunk volt a mai. Annyira nem nyerte el a tetszésünket a dolog, úgyhogy jobban járunk, ha elmegyünk simán a játszótérre, legalábbis amikor jó az idő, esőben majd meggondoljuk. Az lett volna a fő cél, hogy itt is megismerkedjünk végre szimpatikus anyukákkal és babákkal, de nem igazán találtam hozzánk hasonló stílusúakra. Eleve nagyon kevesen voltak mindig (ma direkt azért mentünk, mert állítólag a szerda a nagyüzem, de lehet, hogy ez a mai nem igazi szerda a négynapos hétvége után, mindenesetre rajtunk kívül egy anyuka+baba volt), és azok közül mindössze az első alkalommal volt egy jó fejnek tűnő anyuka, de ők sem jöttek többet, szerintem nekik sem jött be a közeg. Mert a foglalkozásvezető nénitől a falra lehet mászni: az egy dolog, hogy vágjak lenyűgözött képet a „legújabb tudományos kutatás” címen tucatszámra előadott marhaságokhoz (pl. ekkora gyerekeknek egy adott időszakban nem szabad 4-5 mondókánál többet mondogatni, mert nem tudja befogadni az agyuk – érdekes, az enyém több tucatot tud fejből; vagy hogy hároméves korukig nem értik meg az igéket???), de még az a kevés gyerek sem nagyon jut élettérhez foglakozás közben, olyan harsány és csapongó a néni, valahogy kicsit sincs rájuk hangolódva, nem hajlandó lelassulni az ő tempójukhoz. Úgyhogy Lica, bár nem érzi magát rosszul, de abszolút nem önmaga, meg sem szólal például, mert bár kérdez tőle a néni, de meg sem várja a válaszát, ügyetlenkedik a gyurmázásnál, mert mire felfogná, miről van szó, már 15 formát pakoltak elé, hogy süssön velük, de már el is vették, mert nem sütött... Hátha valahol máshol tudunk majd ismerkedni. Bár a játszótér sem ideális, ott meg egy jól összeszokott gyerekbanda szokott lenni, Lica teljesen lefagyott a múltkor, mikor megrohanták a homokozócuccait, pedig ami a kezében volt, azt nem vették el (legalábbis eleinte). Nem mintha ő különb lenne, múltkor határozott „Hintázz!” utasítással küldte el a kislányt, aki az ő egyik lapátjával akart volna játszani, végül az anyukájának haza kellett szaladni az ő homokozófelszerelésükért, kicsit sem volt ciki...

Mimit mértük ma, 4,38-at mutatott a mérleg, úgyhogy a legutóbbi itthoni méréshez képest 8 nap alatt nem változott semmit, az orvosihoz képest fogyott 60 grammot.

2011. március 12-15.

A hosszú hétvégén végre Mimi is kimozdult a nagyszülőkhöz. Ideje volt, hiszen mi sem voltunk karácsony óta egyik helyen sem. A fél napos kiruccanásokhoz majdnem dugig pakoltuk a kombi autó csomagtartóját...

Mimi persze hétvége lévén megint hozta a brutális alvásmennyiségét, de a rövidke ébrenlétek alatt már egész szépen emelgette hason a buksiját. Viszont intenzíven gyakoroltuk a cumisüvegből etetést (pláne mert hétfőn egy röpke pingpongparti erejéig el is szerettünk volna lógni egy kicsit), a párhetes kori sikerek után most teljes a kudarc (illetve Emónak pár alkalommal sikerült valamennyit megetetni vele, de végtelen idő alatt, iszonyú üvöltések és némi belealvás után, szóval számomra nem igazán volt kielégítő a dolog). Úgyhogy nem csodálkozhatok, hogy a sárgaság miatt elrendelt víz avagy teaivás sem megy, ha az anyatej sem kell üvegből. Hogy hogy lehet nekem két ilyen gyerekem, mikor minden más baba képes üvegből inni, sőt, állítólag sokkal kényelmesebb is nekik... Úgyhogy egy darabig marad az anyarabszolga, nem lesz ebből idén Balaton-átúszás...

Licával is visszaesés tapasztalható a bilizés terén, pedig Gyálra lelkesen hurcoltuk is magunkkal a bilit, aztán Kati mamához már el sem vittük. Hisztizés tekintetében viszont erősen fejlődik :(

Noha kevés bilin ücsörgés volt, a Hapcimanót (aki ugye a bilizős mesénk, Lica már azt is kívülről tudja, pedig jóval hosszabb, mint a mondókák, na meg nem is rímel) így is sokat emlegettük, mert mindkét csajszi náthás megint. Mondjuk Mimi meg is érdemli: egyik éjjel úgy találtam, hogy lehámozta magáról a két takaróját, a hálózsákot meg a zokniját, és ott kalimpált pucér lábbal.

És egy csokorra való a hét mondásaiból:

Lica viszi lefelé a lépcsőn a plüsscicát: „Sózsák vagy, cica!”

A játszótéren Kati mama várja Licát a csúszda alján, míg a többiek a csúszda mellett várnak. De Lica már nagylány, nem akarja, hogy elkapják lent, úgyhogy így utasítja Mamát: „Mama, oda, családba!”

Vacsinál Licát kérjük, hogy ne parancsokat osztogasson, hogy „Robin, felvágod!”, hanem tegye hozzá, hogy „légyszíves”. Erre amikor jóllakott: „Én, légyszíves, leszállok!”

Kedden igazi kertvárosi mintacsaládot játszottunk: Apa a kertet rendezi a gyerekekkel, Anya ablakot mos... Ebédnél pedig Emó a további kerti munkálatokon töprengett, és ennek kapcsán feltette a kérdést: „Hogy kell füvet ültetni?” Lica rögtön rávágta a megoldást: „Csüccs, fű!” :)

Számomra persze a legkedvesebb Lica-mondás az volt, hogy „Anyát nagyon-nagyon szeretem!” (bár kicsit csökkentette az értékét, hogy úgy folytatódott, hogy „Mondókát is nagyon-nagyon szeretem!”, és jött még egy hosszú felsorolás az Anyával egyenrangú dolgokról...)

2011. március 11.

Ma ismét játszóházban töltöttük a délelőttöt, Mimi megint nagy sztár volt a gyerekek körében, Lica viszont jól eltört egy játékot, az azért kicsit ciki volt... Pláne, hogy múlt héten, mikor először voltunk, mondta a néni, hogy Miminek nem számol fel belépőt, mert ő nem fogja tönkretenni a játékokat, mire én azt mondtam, hogy szerintem Lica sem...

Viszont örülhet a néni, mégis fejlődik Lica önálló akarata, mert egyre többet hisztizik (és mivel Mimi is elég sírós az utóbbi pár napban, nem egyszerű velük). De a legtöbbször az a hiszti vége, hogy nyújtja a karját, hogy „Anya megölel”, ami egyrészt minden korábbit feledtet, másrészt így nincs az, ami egyébként a legrosszabb a hisztiben, hogy egyik fél sem tud hogyan kilépni belőle. Így egy ölelés, és el is van felejtve minden. Ma még azt is hozzátette egyszer, hogy „Mimit is megöleled mindjárt” :)

A hisztihez hasonlóan zavaró szokás a „Mindjárt jövök” Először csak „Mindjárt jövök, Szusz!” formában fordult elő, de most már rajtam is gyakorolja, és mivel sajnos alighanem tőlem hallhatta ezt jó sokszor, még csak haragudni sincs sok alapom, hogy csak mindjárt jön, nem azonnal, pedig jó hosszú mindjártok szoktak lenni.

Lica eddig a „Miért?” típusú kérdésekre nem válaszolt sosem, ma először volt, hogy bemutatta, hogy igenis érti ezt a kérdést, és tud is válaszolni. Egy hűthető rágókát nyalogatott, és mikor megkérdeztem, miért teszi ezt, így válaszolt: „Sok víz van benne, azért nyalogatom” Logikus, nem?

2011. március 10.

Reggelinél Lica olyan nagydumás kedvében volt, hogy hoznom kellett a jegyzetfüzetet meg a tollat, nem tudtam volna fejben tartani különben a sok vicces mondást. Íme néhány:

Mimi hason fekve tornázik. Lica: „Anya, te is emeld buksidat! Anya is ügyes lány!”

„Lica ketten büfizett, Anyával meg a Mimivel. Ez tetszik neked, Mimi?”

„Pucér katonát is megeszem, vigyázz!”

„Lica Anya gyöngye. Szusz is Anya gyöngye, meg Mimi is.”  Közbevetem, hogy a Szusz Lica gyöngye, mire Lica: „Szusz Anyáé mégis. Mimi Szusz gyöngye, Anya pedig madáré” (ez is mint egy nyelvtani gyakorlókönyv :))

De a hét mondása szerintem ez: „Szusz nagyobb lesz, megnő, lesz lába!” Az ebből következő beszélgetés pedig, hogy ha Mimi megnő, hogy fognak együtt játszani, olyan de olyan megható volt!

Délután kipróbáltuk az Anya taníts engem című könyv egy feladatát, ami arról szólt, hogy tegyünk a gyermek elé egy tányérra sok különböző kis ételfalatot, és az a feladata, hogy tegye át egy másik tányérra közülük azt, amit meg akar enni. Elvileg arra megy ki, hogy milyen nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne rögtön megegye, hanem átpakolja. Persze nem egy ilyen kisétkű gyerekre tervezték a dolgot, Lica semmiféle kísértést nem érzett, lelkesen pakolt (az első szűrőn csak a barackbefőtt maradt fent, a többi mind a megevendő kategóriába került, de azokból messze nem landolt végül minden a pocakjában). Arról nem szól a könyvben a fáma, hogy ezek után tényleg egye is meg a gyerek ezt a rémes mixet, de gondolom, igen, úgyhogy Lica uzsonnája így festett: uborka, kolbász, csoki, tökmag, földimogyoró, keksz, sajt, túrórudi :)

Este Anna 30. szülinapi meglepi partijára voltunk hivatalosak egy étterembe. (A szervező szerint annak, hogy a gyerekeket is odarángatjuk, az a szuper üzenete a várandós Anna számára, hogy szülés után sem vet ki magából a társadalom :)) Lica nem nagyon bírt egy helyben ülni, ehelyett sajtot lejmolt az alagsorban borkóstoló étteremfőnöktől. Este pedig most sem kellett győzködni, hogy aludjon. Úgy tűnik, nekünk nem arra kellene bébiszittert szerződtetnünk, hogy otthon legyen a gyerekekkel, amíg mi bulizunk, hanem fordítva: vigye el Licát bulizni esténként, hogy mi addig is pihenjünk, és a hosszas esti altatásra se legyen szükség. Várjuk a jelentkezőket! :)

2011. március 9.

Lica szokásos felkelés utáni rendezkedése (bilizésnél vagy pelusozásnál): „Tejci ide költözik. Szusz ide kerül. Lica pedig ide, mellé. Körbe kell” :)

Ebédnél mondtam neki, hogy lesz desszertnek palacsinta. Mikor elővettem, kérdeztem, lekvárosat vagy csokisat kér. Már vagy a kétharmadát megette, mikor eszébe jutott, hogy szép, szép ez a lekváros meg csokis, de mi van a palacsintával? Úgyhogy kijelentette: „Most palacsintásat kérek!”

A bilizés egyre nagyobb sláger, amit bevallom, néha nehéz bírni türelemmel. Lica néha 10 percenként kéredzkedik bilire, ha Mimit szoptatom, akkor nagyjából mindig, ma pedig ott lett elegem, amikor a harmadik egymás utáni bilin ülés tizedik perce táján megkértem, hogy vegyük vissza a pelust, erre hangosan üvölteni kezdett, miközben Mimi aludni próbált mellette. Mondtam neki, hogy akkor üljön rajta egyedül, én felviszem Mimit aludni. Mire két perc múlva lejöttem, ott állt a lépcső alján a pelussal a kezében. Na, gondoltam, ez csak hatott, hogy abbahagyja a trónolást, de mikor odamentem a bilihez, láttam, hogy benne van az eredmény. Jól elszégyelltem magam a türelmetlenségemért, és egy jó nagy matrica lett a jutalom. Aztán később volt egy olyan alkalom is, amikor első bilikérésre rögtön pisilt is bele, nagyon büszke voltam rá. De rájöttem, hogy a hosszú hétvégi családi kiruccanásokra már a bilit is magunkkal kell majd vinni, pedig egy gyerekkel is kisbőröndnyi cuccal mentünk fél napokra is...

Lica tehát fejlődik szépen, de Mimivel kapcsolatban már én is eljutottam arra a pontra, hogy aggódom (lehet, hogy csak a harmadik x-be lépés felett érzett depresszió az oka). Tényleg alig emeli a fejét, félelmetesen sokat alszik (ma például egész délelőtt), és ma próbáltam sok időt szakítani a vele való intenzív foglalkozásra, de olyan nagy csalódás volt, hogy azt sem tudtam igazán elérni, hogy egy tárgyat kövessen a tekintetével, pedig a kiskönyv szerint két hónapos korra 180 fokban követnie kellene. Még az a szerencse, hogy mosolyogni viszont nagyon tud, ez sokmindent feledtet. Ahogy a harmadik x-es depressziót is feledteti, ha az ember nagyobbik lánya elsuttogja, hogy „Boldog szülinapot, Anya!” (Gondolom, azért a suttogás, mert halkan gyakoroltak odafönt az emeleten Apával)

2011. március 8.

Licával már megszoktuk korábban, hogy abból jó nem sülhet ki, ha orvoshoz megyünk, valahogy sosem úgy távozunk, hogy „Viszlát, anyuka, gyönyörű és egészséges a gyermeke!” Két gyerekkel pedig tovább csökken az esély, hogy ez megtörténjen. Ma sem történt meg... Gyönyörűek, azt mindenki elismerte, de hogy egészségesek lennének, azt nem annyira. Mimi most megúszta a további beutalógyűjtést, de ami késik, nem múlik: egyelőre kapott egy újabb szemcseppet a szemére, ha ez sem használ (99%, hogy nem fog, nem is tudom, miért váltottam ki), akkor vár rá a szemészet és a könnycsatorna-átmosás. Viszont Licának irány a kardiológia :( Most is azzal a szívzörejjel jött a doki, amit egyszer már mondott, de mivel akkor úgy tűnt, csak összetéveszt bennünket valakivel, különösebben nem aggasztott. Most sem mondanám, hogy aggaszt, de azért el kell menni vele, ha kétszer is hallotta, csak van benne valami.

Ami ezen felül volt, azok csak a rutin dolgok, már ha rutinnak lehet nevezni két gyerek oltását egyszerre. Én senkinek sem javaslom kipróbálni, szerencsére ha minden jól megy, többször nem lesz erre a mutatványra szükség, mert Licának 6 éves korában esedékes a következő. De most megkapta a második bárányhimlő ellenit, és nem volt olyan hősnő, mint pici korában. Felháborodásában elkezdte a szokásos néma üvöltésre tátani a száját, ami után mindig valami dobhártyaszaggató visítás szokott következni, mikor megjön a hangja, épp csak most végtelen ideig így maradt ebben az ordítás előtti állapotban, levegővétel nélkül. A rendelőben majd szívrohamot kapott mindenki, hogy nem vesz levegőt, az arcába fújtak, a hátát ütögették, mire végül lélegzett egyet, és persze rákezdett a visításra. Nekünk ezt otthon hisztiknél már jó párszor csinálta, eddig nem tudtam, hogy így meg kell ijedni...

Szóval a két gyerek problematika abban állt, hogy az egyiket a karomban kellett vigasztalgatni, míg a másikat vagy le kellett fogni oltáshoz, vagy vigyázni, ne essen le a pelenkázóról, vagy öltöztetni, közben elvenni a recepteket, aláírni, megjegyezni az instrukciókat. Végül eljött az a pillanat, mikor hirtelen felmerült bennünk a kérdés, hogy Lica hol van... Kinéztünk a váróba, ott sem láttuk (mondjuk nem hiszem el, hogy csak én járok két gyerekkel, és még senkiben sem merült fel, hogy talán nem csak egy függöny kéne a rendelő meg a váró közé, hanem be kéne csukni az ajtót, hogy ne szökdössenek azok a gyerekek, akikre már nem jut kéz). Végül mégiscsak ott volt kint, az ajtó mögé kuporodva szopizta szegény az ujját :(

Mimi kéthónapos hivatalos súlya a mérés szerint 4,44 kg, úgyhogy vagy nagyon belehúzott a múlt héten, vagy a mi egy héttel ezelőtti itthoni mérésünk nem stimmelt, mindenesetre úgy tűnik, nem árt meg a súlyának, hogy éjszaka nem eszik. A fejtartását, reflexeit most nem vizsgálták. Mindenesetre mi tornázunk itthon tovább rendületlenül, amit Lica végigkommentál: Hasra fekvéskor: „Szia Mimike! Pocóra mentél, Mimike?” Mikor meg felhúzom háton fekvésből, minden egyes alkalommal megkérdezi: „Jó volt, Mimi?” És segíteni akar neki támasztani a buksiját, olyan aranyos!

Még egy ebéd-kommentár (rántott karfiol volt rizzsel): Szájába tesz egy falatot, majd meglepett arccal tanulmányozza a villa maradék tartalmát, és közli: „Karfiol kibújt rizsből!” Nézek rá kérdőn, mire ő önérzetesen bizonygatva: „Ez történt!”

2011. március 7.

A nap a Harnos Laci emlékére rendezett fotókiállítás jegyében telt. Már délelőtt a helyszínre mentünk feltenni a képeket. Lica így kommentálta az autóban a dugót, amikor a szomszéd sáv persze mindig gyorsabban haladt: „Sárga is megelőz, nem szép dolog!”

A kedvenc fényképe az volt, amelyik egy békát ábrázolt egy léggyel a hátán. Igaz, amikor megkérdeztük tőle, mi van rajta, nem igazán tudta, inkább végigtippelte a zöld színű állatokat: dínó, krokodil... (Igaz, a Nagypapi is gyíknak nézte :))

A kiállítás-megnyitón persze nagy sikere volt a nagylánynak, fel-le rohangált, adta az utasításokat mindenkinek, bohóckodott, és learatta a sikert.

Megállapíthattuk, hogy Laci szüleinek jár a „leglelkesebb blogolvasó” érdemérem, mert családtagként köszöntek Szusznak, és profin tudták, hogy Mimi ma pont két hónapos :)

Úgy látszik, egy százemberes esti program kell ahhoz, hogy Lica eléggé lefáradjon, ma nem volt ágyból kikelés lefektetés után. De elég nehéz minden napra ilyesmit biztosítani, és különben is az a baj vele, hogy én is túlzottan elfáradok tőle. És mi lett volna, ha az áldozatkész keresztapuka nem rohangálja végig az estét helyettünk a csajszival?

És akkor térjünk rá a kéthónapos Mimire: Súlyt csak holnap tudunk írni, úgyhogy most csak arról tudok beszámolni, hogy milyen okos lett két hónapos korára. Az utóbbi pár napban látványosan megváltozott, egyre tudatosabbá vált a nézése, és a mosolyaitól pedig le vagyok nyűgözve, most már szinte mindig visszamosolyog ránk, és magától, nézelődve is elvigyorodik, ha tetszik neki valami, főleg a pörgő-forgó állatok, akik Licának is nagy kedvencei voltak (ő szinte hamarabb mosolygott rájuk, mint ránk). Kicsit fejlődött a fejtartása is, bár tegnap, mikor Kinga megvizsgálta, rosszabbul teljesített, mint egy hónappal ezelőtt, bár Kinga udvariasan az álmosságra fogta... Mert persze vendégek voltak, zavaró tényezők, akiket ki kell küszöbölni (na meg hát hétvége), így szokás szerint az alvásba menekült, akárcsak ma a kiállításon. Napirendje tehát továbbra sincs, hétvégén folyton alszik, hétköznap szenved, mert nem tud elaludni... Most kezdtük el próbálni fent a rendes ágyában altatni nappal is, egész jól ment, de persze nem lehet eldönteni, hogy csak a hétvégi aluszékonyság miatt-e, ezt majd a hétköznapok mutatják meg. Éjjel továbbra is alszik, mint egy kisangyal, minimum 5-ig, de van, hogy 7-ig is.

2011. március 6.

Licával arról beszéltünk, ki jön délután látogatóba, soroltuk a Takács család tagjait. Mikor Rózához értünk, Lica felkiáltott: „Rózabimbó!”

Este Emó Kati mamával beszélt telefonon, majd kérte, hogy adja Robint, mire Lica: „Szia Robin! Ezt fogom mondani neki!”

2011. március 4.

Elkezdtünk bekapcsolódni Kispest kisbabás életébe is, már hiányoztak a társasági programok. Az egyik bölcsiben heti három délelőtt van játszóház, ezt próbáltuk ki. Nem volt rossz, de azért heti háromszor biztos nem fogunk menni. Egyelőre még visszasírjuk a ferencvárosi társaságot, de biztos lesz itt is olyan jó, csak ki kell alakulnia.

A többi gyerkőcök mindenesetre nagyon örültek, hogy mentünk, mert mindegyikük el volt varázsolva Mimitől, alig lehetett őket visszatartani a túl közeli ismerkedéstől. Én megtudtam, hogy bár mindenki azt kérdezgeti tőlem, hogy van ennyi időm mindenfélére, csinálhatnám még jobban is, mert az egyik anyuka kifejtette, hogy ő unatkozik otthon, mert délelőtt megfőz, kitakarít, aztán délután meg este, mikor alszik a gyerek, nincs mit csinálnia... Kíváncsi lennék, hogy olyankor délelőtt hol van a gyerek? Én egy poronty mellett sem találtam soha időt unatkozásra...

A másik érdekesség a hiszti-téma volt: Megkérdezte a játszóház-vezető néni, hogy szokott-e Lica hisztizni, én meg büszkén azt mondtam, hogy csak ritkán és egyáltalán nem olyan durván, ahogy másoktól hallom. Mire rosszallóan rámmeredt, és kifejtette, hogy ez nem jó, a hisztinek örülni kell, mert az akarat fejlődésének a jele... De engem nem győzött meg, hogy arra vágyjak, hogy a földhöz csapkodja magát. Azért elmenetelkor csak volt egy kis jelenet, követelte, hogy kiszállhasson a babakocsiból, amit nem nagyon értettem, ha van lehetősége kényelmesen utazni, sosem akar gyalogolni nagy bánatomra. Hát most sem akart: látta, hogy egy másik gyerekkel autóba szállnak be, hát ő is autóval akart menni.

Mai Lica-szöveg: „Sírós Mimi, éhes vagy. Ezt gondoltam neki” És a kedvencem, mikor mond valamit, és folyton hozzáteszi, hogy „Mimi, tudod?”

2011. március 3.

Lica-dögönyözés közben:
Anya: Megeszlek kenyér nélkül!
Lica: Neeeeem!
Anya: Akkor kenyérrel!
Lica: Neeeeem!
Anya: Akkor hogy egyelek meg?
Lica: Hernyóval!

Lica megint hangyát talált:
„Hangyika ennivalót keres. Hol van ennivalója?”
Egy kicsit ellamentált ezen, aztán amikor megunta a nem túl kommunikatív társaságot, elbúcsúzott:
„Szia hangyika! Jó legyél, hangyika! Én inkább táncolok egyet Szusszal, hangyika!”

Most jut eszembe, hogy Lica azon kedves szokásáról sem számoltam még be, hogy amikor Mimi valami nem túl szalonképes hangot hallat, és mindenki úgy csinál, mint ha mi sem történt volna, Lica diszkréten elkezd kiabálni, hogy „Hallottam!” :)

Miminek meg két napja az a kedves szokása, hogy nem alszik nappal. Persze, ne panaszkodjak, hiszen éjszaka alszik, és ha neki nem hiányzik, akkor legyen ébren, nekem nehezebb egy kicsit, mert van, amit Lica mellett még el tudok végezni, de kettőjük mellett már nem, meg vannak olyan játékok, amikbe szívesebben fogok Licával akkor, ha tudom, hogy legalább 10 percig tényleg rá tudok koncentrálni, de ez van. De ma úgy éreztem, hogy azért csak szüksége is lenne Miminek arra az alvásra, de csak nem ment. Még a délutáni séta sem vált be, életében először végig ébren volt, úgyhogy a mai nappali alvásmennyiség: kétszer 20 perc a délelőtti séta során, itthon 10 perc az ágyában, és kb. fél óra, amikor hasra fektettem, ha úgyis nyafog, akkor mindegy alapon (egyébként akkor emelgeti legszebben a buksiját, ha dühös), és úgy beájult, én meg úgy hagytam a földön, csak aludjon végre. De ahhoz képest nem is volt nagyon nyűgös: mikor elfáradt, kezdtek lecsukódni a szemei, betettem az ágyába, ringattam, simogattam, de rögtön kipattantak a szemei megint, aztán mint ha egy órát aludt volna, elvolt ébren megint egy csomót. Emó szerint gyúr a hétvégi alvásra :)

2011. március 2.

Végre kaptunk egy félnapnyi tavaszt! Így hát reggelinél arról beszélgettünk, hogy  milyen jó kedvünk van, és mindenkit szeretünk. Lica azóta is mondogatja, hogy „Licát nagyon szereted. Madárt kicsit szereted...” De a legaranyosabb az volt, amikor közölte velem, hogy „Szusz mosolyog rád!”

A tavaszt igyekeztünk kihasználni (bár hőmérsékletben nem nyilvánult meg), így délelőtt és délután is voltunk játszótéren. Az egyiken szintén két gyerek + anyuka kombinációval találkoztunk, utóbbi demonstrálta számunkra, milyen az igazi rossz anya: végig telefonált, a gyerekekre rá sem bagózott, csak tengődtek ott, mert nem tudtak egyedül felszállni a hintára vagy a csúszdára, és még arra sem reagált, mikor a nagyobbik azt kiabálta, hogy pisilnie kell. Sajnáltam nagyon szegényeket, de én magam merítettem belőle egy nagy adag önbizalmat, hogy talán az én gyerekeimnek mégsem olyan sanyarú a sorsa, pedig sokszor ezt érzem, amikor egy pillanatig nem velük foglalkozom (bár általában akkor is az ő ruháikat vasalom, vagy esetleg róluk írok blogot). Azért a „jó anya” énképemet Lica így kommentálta ma: „Ejnye, Anya, rosszalkodsz!”

Bezzeg ő nagyon meg tudja ideologizálni, ha ő rosszalkodik, például elveszi Mimitől, amit épp nézeget: „Ezt Lica olvassa. Mimi inkább ezt olvassa, ez Mimi kedvenc könyve” (igaz, még sosem látta korábban :))

Végül mai beszámoló a biliprojektről: Eddig nem vallottuk be, hogy az első sikereket hirtelen felindulásból csokival jutalmaztuk. Hosszú távon ezt nem tartottam követendőnek, bár az elhízástól nem félek, meg a rászokástól sem, de mit csinálok, ha már fogmosás után kell jutalmazni? Úgyhogy a mai innovatív ötletem az volt, hogy ha sikerül valami, akkor felragaszthat a szekrényére egy matricát (persze leszedhetőt, mert kiráz a hideg a bútorokat örökre tönkretevő fajtáktól, pedig az orvos és a védőnő előszeretettel osztogat Licának ilyeneket). Kicsit túl jól sikerült a dolog, azt hiszem, sokszorosan felülmúlja a vonzereje a csokiét, így Lica olyankor is a bilire akar ülni, amikor teljesen esélytelen a dolog, és nem lehet leimádkozni róla. De már odáig is eljutott, hogy amikor egy perccel azután, hogy kijelentette, hogy a pelusba pisilt, diadalmasan felkiáltott a bilin, hogy „egy csepp jött”, és tényleg, úgyhogy nagyon úgy tűnt, teljesen szándékos az egy csepp kipréselése, ami végülis egy komoly eredmény. Úgyhogy az egy cseppet is meg kellett jutalmaznom egy matricával, persze csak egy picivel :)

Emó nem volt ilyen lelkes a jutalmazási forma iránt, amikor esti lefekvésnél a „vizet kérek”, „takarót kérek”, és egyéb, lefekvés elleni agyafúrt érvek mellé csatlakozott az, hogy „sötétben nem látom matricát” :)

2011. március 1.

Jól kezdődött a nap, 7-kor megnéztük, Mimi lélegzik-e még, mert este 9 óta nem jelentkezett, én pedig 8 órát aludtam egyhuzamban!

Mértük is ma, ahogy sejtettem, lelassult a rohamos gyarapodás, 4,19 a mai eredmény, azaz csak 40 grammot hízott egy hét alatt. Látszik is rajta, hogy már nem olyan hurkás, de bevallom, nekem így jobban tetszik :) Lica is követelte, hogy mérjük meg, nála ruhástól 9,92-t mutatott a mérleg, ami viszont szép eredmény, egy hónapja 9,45 volt.

Mimi továbbfejlesztette ujjszopi-tudományát, most már nem csak az öklét csócsálja, hanem ténylegesen a hüvelykujját, amit egész gyakran sikerül a szájába navigálnia, bár benntartani még nem.

Az első naptár szerinti tavaszi naphoz méltóan rengeteget voltunk az udvaron, bár az időjárás még nem volt tavaszias. Kimenéskor Lica nem akart jönni, mi már ott álltunk Mimivel felöltözve az ajtóban, és fenyegettük, hogy nélküle megyünk, mire rászánta magát, ehhez képest aztán beráncigálni is alig lehetett. Kitalálta ugyanis, hogy homokozni fog, a saras földön ücsörögve. A megfázás talán nem fenyegette, mert nagyon vastag nadrág volt rajta, de hogy az hogy nézett ki a végére... A kedd egyébként azért udvari nap, mert szerda hajnalban viszik el a szemetet, így keddenként reménytelenül lassan ugyan, de számoljuk fel az udvari rumlit, és tesszük a szemetesbe, ami befér. Ide kapcsolódik az, hogy Lica még a múlt héten elkezdett evések közben az ablakon át az udvarra mutogatni, és kérdezgette, hogy „Mi az?” Fogalmam sem volt, mire mutat, már mindent felsoroltam, amit láttam, de mindig csak az volt a válasz, hogy „Nem azt gondoltam” Végül a virágtartó bizonyult nyerőnek, azóta is minden nap mutogatta, hogy virágtartó. A mai rendrakás keretében viszont leszereltem az egyébként éktelenül ronda virágtartót és kidobtam. Lica azonban ebédnél továbbra is mutogatta és mondta, úgyhogy most fogalmam sincs, milyen téveszmét ültettem el benne, mire hiszi azt, hogy virágtartó.

Ma is beszámolhatok egy sikeres bilizésről is, és a szokásos bilizős párbeszédünkről: „Lica, hogy áll a pisi?” „Lica popójában áll” :)