Licával már megszoktuk korábban, hogy abból jó nem
sülhet ki, ha orvoshoz megyünk, valahogy sosem úgy távozunk, hogy
„Viszlát, anyuka, gyönyörű és egészséges a gyermeke!” Két gyerekkel
pedig tovább csökken az esély, hogy ez megtörténjen. Ma sem történt
meg... Gyönyörűek, azt mindenki elismerte, de hogy egészségesek
lennének, azt nem annyira. Mimi most megúszta a további beutalógyűjtést,
de ami késik, nem múlik: egyelőre kapott egy újabb szemcseppet a
szemére, ha ez sem használ (99%, hogy nem fog, nem is tudom, miért
váltottam ki), akkor vár rá a szemészet és a könnycsatorna-átmosás.
Viszont Licának irány a kardiológia :( Most is azzal a szívzörejjel jött
a doki, amit egyszer már mondott, de mivel akkor úgy tűnt, csak
összetéveszt bennünket valakivel, különösebben nem aggasztott. Most sem
mondanám, hogy aggaszt, de azért el kell menni vele, ha kétszer is
hallotta, csak van benne valami.
Ami ezen felül volt, azok csak a rutin dolgok, már
ha rutinnak lehet nevezni két gyerek oltását egyszerre. Én senkinek sem
javaslom kipróbálni, szerencsére ha minden jól megy, többször nem lesz
erre a mutatványra szükség, mert Licának 6 éves korában esedékes a
következő. De most megkapta a második bárányhimlő ellenit, és nem volt
olyan hősnő, mint pici korában. Felháborodásában elkezdte a szokásos
néma üvöltésre tátani a száját, ami után mindig valami dobhártyaszaggató
visítás szokott következni, mikor megjön a hangja, épp csak most
végtelen ideig így maradt ebben az ordítás előtti állapotban,
levegővétel nélkül. A rendelőben majd szívrohamot kapott mindenki, hogy
nem vesz levegőt, az arcába fújtak, a hátát ütögették, mire végül
lélegzett egyet, és persze rákezdett a visításra. Nekünk ezt otthon
hisztiknél már jó párszor csinálta, eddig nem tudtam, hogy így meg kell
ijedni...
Szóval a két gyerek problematika abban állt, hogy
az egyiket a karomban kellett vigasztalgatni, míg a másikat vagy le
kellett fogni oltáshoz, vagy vigyázni, ne essen le a pelenkázóról, vagy
öltöztetni, közben elvenni a recepteket, aláírni, megjegyezni az
instrukciókat. Végül eljött az a pillanat, mikor hirtelen felmerült
bennünk a kérdés, hogy Lica hol van... Kinéztünk a váróba, ott sem
láttuk (mondjuk nem hiszem el, hogy csak én járok két gyerekkel, és még
senkiben sem merült fel, hogy talán nem csak egy függöny kéne a rendelő
meg a váró közé, hanem be kéne csukni az ajtót, hogy ne szökdössenek
azok a gyerekek, akikre már nem jut kéz). Végül mégiscsak ott volt kint,
az ajtó mögé kuporodva szopizta szegény az ujját :(
Mimi kéthónapos hivatalos súlya a mérés szerint
4,44 kg, úgyhogy vagy nagyon belehúzott a múlt héten, vagy a mi egy
héttel ezelőtti itthoni mérésünk nem stimmelt, mindenesetre úgy tűnik,
nem árt meg a súlyának, hogy éjszaka nem eszik. A fejtartását, reflexeit
most nem vizsgálták. Mindenesetre mi tornázunk itthon tovább
rendületlenül, amit Lica végigkommentál: Hasra fekvéskor: „Szia Mimike!
Pocóra mentél, Mimike?” Mikor meg felhúzom háton fekvésből, minden egyes
alkalommal megkérdezi: „Jó volt, Mimi?” És segíteni akar neki
támasztani a buksiját, olyan aranyos!
Még egy ebéd-kommentár (rántott karfiol volt
rizzsel): Szájába tesz egy falatot, majd meglepett arccal tanulmányozza a
villa maradék tartalmát, és közli: „Karfiol kibújt rizsből!” Nézek rá
kérdőn, mire ő önérzetesen bizonygatva: „Ez történt!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése